Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől

A mult időnek bölcsei
Századokon keresztül
Örök-mozgót követeltek
A véges emberésztül:
Az új kor bölcsesége, mely
Amazokat neveti,
Az örök béke, nyugalom -
Vessző-lovát kergeti.

Nagy gondolat! képzelni is
Dicső, fenséges eszme!
Az embernem, mint egy család,
Szeretettől övezve,
Testvériségben, mint talán
Kain előtt élhetett;
- Az Irás, hol jegyezni kezd,
Jegyez csak gyűlöletet.

Mikép egy isten-atyja van
Az égben e családnak,
Kit (a művelteken kivűl)
Minden népek imádnak:
Úgy lenne földön józan ész
Az egy közös hatalom,
Törvény, igazság... akitől
Jő büntetés, jutalom.

Hogy vér a vért ne ontaná
Hiú bálványi végett;
Boszulni sértett áljogát,
Vagy nemzet-büszkeséget;
Hogy fajra fajt ne költene
Az ápolt népgyülölség
S nemzet ne kísérné tapssal
Más nemzet sírbadöltét.

Hogy a virág és a gyümölcs,
Mit a jó föld hoz ingyen,
Soha ne lenne had miatt
Feldúlva téreinken:
S a vérvonalt, hol lengtenek
Hazug hir-név zászlói,
Ne kisérnék az éhhalál
Sötét szárnyú hollói.

Hogy ne siratná az anya
Élő fiát halottúl:
Ne retteghetne a jegyes
A mátkai napoktúl;
Ne venné fel a kora gyászt
Kicsiny árvákkal, árván,
A nő, ki nem virraszta még
Férje halálos ágyán.

Hogy az utódok sírjait
Ne számlálná meg a vén,
Hazája vagy idegen föld
Vidékeit nevezvén;
S ne nézne könnyező szemmel
A kéklő messzeségbe,
Keresve, kérdve hasztalan:
Ki fogja már szemét be?

Hogy a késő Emlékezet,
Mikép gyermek-korára,
Álom gyanánt eszmélne csak
A rég eltűnt csatákra;
És lenne béke, oly örök,
Mint isten szellemében;
Megkezdve itt, - állandóul
Folytatva majd az égben.

Hiú szándék! vesztett erő
Ily küzdelemre szállni,
Megáradott nemes lelkek
Sziklába vert hullámi!
A megkövült gonoszságból
Melynek tövén kihaltok,
Nem érdemes, ha mit talán
Századokig lenyaltok.

Mióta és míg a világ,
Nem volt-e, nem leend-e
Erős, ki nyomni mindig kész,
S ki elnyomassék, gyenge?
Amazt mikép mérséklitek
Hogy enyhe légyen lánca?
Mikép ezt, hogy nagyon sulyos
Békóit meg ne rázza?

Avagy ki fékezendi meg
Az ember szenvedélyét,
Midőn iszappal hányja fel
Háborgó lelke mélyét?
Midőn az Ész, a Bölcseség,
Megbántva, meggyalázva,
Mint a hajdan profétái,
Vonul remeteházba?

Nem lophat-é megint egy új
Prometheusz égi lángot,
Kinek fénylő szövétneke
Felgyujtsa e világot...?
Nem lehet-é ismét egy új
Népáradás e földön?
Nézzétek a történetet!
S mondjátok, képzelődöm.

Óh, a világ története
Szomoru egy tanulmány!
Mint buborék tünik fel ott
Nép, nép után kimulván;
Jaj annak, mely már tündökölt!
Annak közelg halála,
Elsímul a víz tükre és
Új hab tolul reája.

Isten egészbe' működik
Egészre fordít gondot;
Midőn egy nép - mint a kovász -
Megérett és... megromlott,
Midőn satnyulva testben és
Lélekben túlmüvelve,
Békét ohajt a gyáva test,
Az elcsigázott elme;

Midőn a renyhe társaság
Büzhödt állóvizében
Új bűnök milliárdjai
Vannak keletkezőben;
Midőn a munka és vagyon
Egymástól messzi esnek,
És a tökélyre vitt csalást
Mondhatni rendszeresnek;

Midőn eltűnve a szerény
Családiság zamatja,
A nő erényét... s ami több,
A férj nejét eladja;
Midőn apát öl a fiú,
Rokont öl a rokonság,
S mérsékli bűne tudatát
A kétes vér-azonság;

Midőn a gazdag megkövül
És a szegény elfásul...
Egyszóval a polgárodás
Fordul reánk csapásul:
Akkor elétör egy vad nép
Szilaj vére s erénye
És elborit, mint a tenger
Hullámi, vagy fövénye. -

Hagyjátok a meddő vitát!
Bölcs Isten az, ki rendel;
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.


(1850 szept.)

Örkény István - Egypercesek: AHASVÉRUS

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol neki.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Szabó T. Anna (emlékezés Szabó T. Attilára)

Szolgálni kell. Embert, hazát.
Soha nem urat, rendszert, elvet.
A tényeket menteni át,
búvárolni a mentett nyelvet.

Ereje: könyvek néma hangja.
Szűk szobából tág égre látott,
és lassan, szót a szóra rakva,
felépített egy tág világot.

Gyermek voltam, ámulva néztem,
az ajtajában csendben álltam,
sóvárogtam és kicsit féltem,
még nem értettem, de csodáltam.

Öreg királynak láttam mindig,
robosztus, puritán királynak.
Most látom csak, hogy vállán mit vitt,
s hogy ez az édes teher fájhat.

Ahogyan Kristóf hordja Krisztust:
terhe és terve sose könnyebb.
Ki viheti át mind, amit tud?
Az Igét hordta, nem a könyvet.

Rásúlyosult a vállalása,
de vitte, vitte, egyre vitte,
és nem azért, hogy bárki lássa,
hanem mert bátor volt a hitre.

Bátor, ki benti hangra hallgat,
és ezt szolgálja húsa, csontja:
aki erőt kér, nem hatalmat,
a mélységből is újramondja.

Áprily Lajos: Őszi monológ

Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.
"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"
s lecsapnának nagyívü körrel.
Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.
S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

M. Rácz Dóra: Olyan apró

Olyan aprónak tűnök.
Aprók a szemeim. Apró az arcom.
Most születek. Most alszom.
Makacsul ragaszkodik a két most egymáshoz.
Most megáld magammal az élet. Most megátkoz.

Olyan apró voltam.
Most állok lábra először. Most mondtam ki az első szavam.
Most gáncsoltak el az udvaron. Most beárulnám, de azt mondták, hagyjam.
Most írom az első házimat. Most kapok ki először, hogy nincs meg.
Most nagy akarok lenni. Most a kert végéből ások elő egy olcsó kincset.
Most lettek először barátaim. Most hagytak először magamra.
Most vagyok függő. Most vagyok független. Most vagyok az áramütés. Most vagyok a szívkamra.
Most zavarok. Most zavarnak.
Most időt hagyok a majdnak.

Olyan apró vagyok.
Két most között produkálom magam.
Most versenyautó vagyok. Most dodzsem.
Most örökké fennmaradok. Most lenn.
Most élek. Most nem.
Most világítok. Most megvilágítanak.
Most én alakítom a holnapom. Most ő engem farag.
Most írok. Most sírok. Most összegyűröm.
Most kitüntetnek. Most meggyónom minden bűnöm.
Most felnövök. Most összemegyek.
Most kigömbölyödöm. Most jön a gyerek.
Most megy a gyerek. Most véget ér az álom.
Most rettegek tőle. Most alig várom.

Olyan apró leszek.
Most mazsola vagyok. Most egy mag.
Most vigyáznak rám. Most elhagynak.
Most szőke vagyok. Most fehér.
Most nem bánt az idő. Most elér.
Most elfelejtenek. Most eszükbe jutok.
Most nyitva van a szemem. Most örökre csukott.
Most vesztettem el egy pillanatot. És most még egyet.
Most épp a pillanat nem hagyja, hogy fékezzek.
Most hajtok a majd felé. De a majd is csak egy most.
Most bepiszkítom magam, de a holnap tisztára mos.
Most elbújtak a pillanatok. Most megnőttek a napok.
Most összemegyek én.
Olyan apró vagyok.

https://mraczdora.blogspot.ro/2017/06/olyan-apro.html

Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Lackfi János: Beszélgetéseink

Végtelenbe nyúló beszélgetéseink
hányszor változtatták át a mindennapok
őrlő, taposómalom-idejét
valami különös, gravitációból
kiszakadt közeggé, libegtünk,
világűrbe kilőtt űrhajósok,
ágyban, asztalnál, sétálva földúton,
erdei tisztásra terített pokrócon,
bámulva éjszakába, révedve hajnalba,
borult égboltra, hóesésbe, jégbe,
oltalmat keresve tűző napsütés elől,
de még inkább túl mindezeken,
tekintve mélyebbre, magasabbra,
mintha egy műugró produkcióját
ismételné szüntelenül a tévé,
magasból le a mélybe,
mélyből fel a magasba,
még nézni is szédülés,
így zuhantunk oda és vissza,
gyerekkorunk terébe,
így hasítottuk az évtizedeket előrefelé,
saját halálunk pillanatáig,
így másztuk meg tériszonyos szívvel
mások lelki meredélyeit,
aknák robbantak, gránát csapott be,
géppisztolysorozatok verték fel a port
köröttünk, gyerekek születtek, párok
mentek tönkre, más párok találtak
egymásra, tekintetek kerülték el egymást,
fiaikat nyomorító szülők,
szüleik ellen támadó fiúk,
egymással szakadatlan
gladiátorharcot folytató szülők,
erélytelen szülők, semmi kis örökségen
hajba kapó rokonság, visszasajgó szeretetlenségek,
el nem hangzott dicséretek, sírba vitt titkok,
emberek megkövült szavakkal dobálták egymást,
katedrálisok emelkedtek megkövült
bűnbánatból, fogatlan kukoricacső-vigyorral
röhögött a Sátán, mi pedig beszéltünk tovább,
és ami előbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő
folyamából, hirtelen különös fényt kapott,
felparázslott, minket egybefűző valósággá vált,
mintha csak modern nyakláncot fűznénk
roncsautókból, elrejtett naplókból, protézisekből,
levendulakoszorúkból, halál után előkerült
levélcsomókból, kincset érő antik komódból,
ujj-koptatta rózsafüzérekből, röntgenleletekből,
évtizedes, beszáradt lekvárokból, zsidócsillagokból,
belevarrt vagyonnal együtt vízbe hajított plüssnyusziból,
élőláncot fűztünk mindabból, amit örökségként
hoztunk, ami nap nap után megtörtént velünk,
ami a Teremtő terve szerint stációként
magasodott utunkon, összetart minket mindaz,
ami szét is robbanthatná mindennél erősebb
szövetségünket, beszélünk, ülünk a beszédfolyam
partján, sírunk, nevetünk, és kialvatlanok vagyunk
a beszédtől, ha összekötnénk minden egyes
beszélgetést, vajon hány napig, hány hétig tartana
egyfolytában, és mennyi időt töltenének ki
az elmaradt beszélgetések, a csöndbe fulladt,
valami miatt végleg elnapolt szóáramlások,
lesz-e hely még mindazt kibeszélni, ami
bennünk és körülöttünk, lesz-e hely és idő?

Heltai Jenő: A jó testvérek

Uci, nyuci, anyucinak
Van két kicsi lánya:
Egyik lánya Ilike,
Másik lánya Lilike…
Csípje meg a kánya!

Este, hogy az ebédlőben
Hatot üt az óra,
Betekint a két kis lányhoz
Uci, nyuci, pici, puci,
Anyuci egy szóra.
Csak rájuk néz, s mind a kettő
Tudja, mit jelent ez,
Mert Ilike és Lilike
Jó és engedelmes.

Ott, ahol a gyerekszoba
Legsűrűbb homálya,
Hat órakor mind a kettőt
Két kis csipi-csupi csupor,
Két kicsi trón várja.
Két kicsi trón porcellánbul,
Egymás közelében,
S kéz a kézben, Ili, Lili
Elfoglalja szépen.

Addig ül ott igyekezve,
Hévvel mind a kettő,
Míg nem marad Ili, Lili
Törekvése meddő:
Míg a nemes ambíciót
Siker koronázza,
S a szorgalom gyümölcsével
Ékes a két váza.

Hanem addig Ili, Lili
Megmoccanni sem mer,
Ellenőrzi az eredményt
Anyjuk vizsga szemmel.
Bábujukat csakis akkor
Adja vissza nékik,
Amikor az éma, léma,
Pribli-prubli nagy probléma
Meg van oldva végig.

Hát egy este – szomorú est! –
Úgy hat óra tájba
Ül Ilike, ül Lilike,
Ül, de mindhiába.
Nézik egymást szomorúan,
S nem tehetnek róla:
Egyiknek sincs semmi, semmi
Ici-pici, inspirici,
Inspirációja.

Bárhogy lángolt bennük a szent
Kötelességérzet,
Hajh, az estén ellenük volt
A kegyetlen Végzet.
Eltelik egy jó félóra,
Eltelik egy másik,
S a két kislány vállalata
Sehogyse virágzik!

Egyszer csak az Ili arcát
Boldogság önté el:
„Éka, béka, heüréka!”
Mondogatja kéjjel.
Ám Lilike tovább is csak
Szomorúan, némán,
Hasztalanul töri szöszke
Ejecskéjét, fejecskéjét
A nehéz problémán.

„Jó tenéked!” – szól sóhajtva,
És a hangja reszket –
„Azt, amit én el se kezdtem,
Te már befejezted.
Te mehetsz már, oh te boldog,
Két perc múlva játszol,
Engem sorsom mindörökre
E sziklához láncol…”

Ekkor Ili kis szívében
Nagy szánalom ébred:
„Ne félj, Lili, míg engem látsz,
Szerető testvéred!
Míg nekem van, neked is lesz!”
S könnyel a szemében
Az eredményt Lilikével
Megfelezi szépen.

A testvéri szeretetnek
E példája vonzó.
Azért tehát, hogyha egyik
Testvértekről van szó,
Akármikor, akármiben
Szüksége van rátok:
Egymást, kedves olvasóim,
Csirbe, csorba, csurba, csarba,
Cserbe ne hagyjátok!

Radnóti Miklós: A „Meredek út” egyik példányára

Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
Č - Č - Č - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.

S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.

Szilágyi Domokos: Napforduló

- Igen, igen, tudom. Nyári napforduló.

Hívattam, Mester, fáradjon be, Mester.

Éppen csak csúcsos süvegem

csapom fejembe. Nem szeretnék

napszúrást kapni. Egy pillanat

és mehetünk is.

Hogy ne még?

Tessék, kínálhatom hellyel is, ha már ragaszkodik

efféle formasághoz.

Hozott vodkát? Ó, csuda kedves.

Úgy ül itt, mintha örökre.

Persze, persze, hosszú a nap. Napforduló napja.

Nyári napfordulóé.

Születésnapom.

Az enyém, meg hát ... az izé. Az egyezségünké.

Muszáj beszélni erről?

Muszáj?

Hogyne, hiszen a maga napja ez. A diadaláé. Tessék,

mehetünk, itt van az úgynevezett lelkem,

viheti.

Bár, őszintén szólva, nem tudom, mit eszik rajta.

De ez nem tartozik rám.

Hogy módot ad a végső számvetésre?

Muszáj meglennie?

Isten neki, fakereszt. Bocsánat, nem akartam megsérteni,

az istent csak megszokásból említettem.

Na jó.

Megbántam-e az egyezséget?

Még kérdi?

Nincs egyezség, hogy előbb-utóbb az ember meg ne bánná.

Pedig a mienk csábítónak ígérkezett.

Maga azt mondta: Ifjúság, és én bedőltem.

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!

Muszáj folytatni? Persze, most maga élvez.

Egyszóval: Ifjúság. Remény. Bizodalom.

Küzdelem. Siker. Győzelem. Csalódás. Újrakezdés. Remény.

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig! Ameddig akarom!

Pirospozsgás arcok. Nemi potencia.

És nyughatatlanság, örökké. Vágy, új küzdelemre, nőre,

sikerre, pénzre ésatöbbi.

Frissesség. Vígság. Céltudat. Romantika.

S a hit, a hit, hogy érdemes!

Hit a Célban és abban, hogy a Cél a Küzdelem maga!

Eredmény is, persze, itt-ott. Mézesmadzag.

Hogy abba ne hagyjam soha! Ne lehessen nyugalmam.

Mester!

Legyen ezerszer átkozott!

Maga ellopta tőlem a hitetlenség nyugalmát!

Az aggság bölcsességét!

Cinikus vagyok? No, ne mondja. Hogy oda ne rohanjak.

Ne feledje, éjfél még messze,

még mindig túl fiatal vagyok a cinizmushoz.

Éjfélig még halhatatlan vagyok.

Nem, csak a saját logikáját

olvastam a fejére, Mester.

De folytassuk. Egyszóval: Ifjúság.

Erő. Egészség. Rugalmas izmok,

sosem-meszesedő véredények,

éber agy, ép fogak, - :

megrágni a történelem rágós tényeit;

lelki immunitás,

türelem, öszvéri makacsság,

gyönyör, amennyi csak beléd fér! öröm! bosszúság!

kínlódás, eufória - mindegy: csak unalom ne!

Hogyne, tudom, így szólt az egyezség és csábított is.

Ki a fenét ne csábított volna!

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!

S lelki immunitás:

a halhatatlanság ábrándja - végső pillanatig!

Ne szóljon közbe. Mester. Nem akartam beszélni,

maga kényszerített, hát fogja be a száját, hallgasson végig,

még messze az éjfél. Nyári napforduló!

Egyszóval: Ifjúság. Seregnyi apró és hatalmas

dolog, tény, folyamat, állapot, amit

hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.

Az utolsó szó jogán beszélek!

Boldog voltam, igen. És fiatal, mindvégig, és vidám

és küzdő kedvű és győzedelmes és csalódott és mindig újrakezdő,

örökké nyughatatlan. Becsvágyó és becsületes, remélhetőleg.

Jó volt, sok minden jó volt.

Örvendeni egy csóknak is. Megfogalmazni egy megfoghatatlan

dallamot. Vagy csak ülni a parkban, egy padon,

valakivel,

s szoknyája alatt kutakodni.

S ami legfontosabb - nem is hinni, hogy vége sose lesz,

csak megfeledkezni róla.

Pontosabban: nem gondolni rá.

Mert a meggondolatlanság az ifjak

s a feledékenység a vének szerencséje, áldása. Én

csak az előbbit tudhatom,

így szól az egyezség, ugye.

Jó volt, persze, evezni a Dunán,

felszökni zergés szirteken;

röhögni nagyokat; jó volt a hit,

hogy egy-egy mozdulatommal

valamit én is megmozgathatok,

s büszke lehetek örökös

éberségemre, Mester,

arra, hogy még álmomban is

résen vagyok s hiába akarnám

kikapcsolni fejemben a riasztókészüléket:

nem sikerülne.

Ez is hozzátartozott

az egyezséghez, a sok apró, hatalmas, jelentős vagy érdektelen

dologhoz, állapothoz, folyamathoz, amelyet

- mondtam már -

hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.

A boldog állapothoz, amelyet

nem az eredmény, csak a szándék határoz meg. Amelyben

erőt jelent a Hit, olyan Erőt,

hogy meg kell hódolnia előtte minden emberfiának

(különben istenfia is

emberfia volt, csak törvénytelen - :

kuss, drága Mester:

az utolsó szó jogán

rosszmájú is lehetek -

aminthogy vagyok is).

Szégyen, nem szégyen, de most már

fáradt vagyok.

Nincs fárasztóbb, mint a dicséret,

s én eddig mást se tettem,

agyondicsértem, Mester, magunkat

és egyezségünket. Fáradt vagyok,

de még mindig messze az éjfél,

s munkál bennem az indulat, a végső

- nem szívesen hallgatja meg, tudom,

de nem mondok le az utolsó szó jogáról! - :

Mert jöhetsz, örök ifjúság,

boldogság, küzdelem, csalódás, győzelem, remény,

mulandó halhatatlanság, amelyről

csak az utolsó pillanatban

derül ki, hogy mulandó - :

itt van, Mester, az úgynevezett lelkem,

viheti rögtön, habár nem tudom,

mit eszik rajta. De hát

ez nem rám tartozik.

Én csak egy utolsót üvöltök,

s követelem a fáradtság jogát!

Követelem, mert végre

pihenni akarok!

Az aggság jogát is követelem,

a feledését, bölcsességét;

azt is, hogy ne érdekeljenek a nők,

hogy legyek impotens,

követelem a nyugalom jogát,

a megnyugvásét; azt, hogy beletörődjem

abba, amibe (nem, hogy nem lehet, de)

szerződésünk nem enged;

a halál jogát, igen, a Halálét

követelem, Mester! Mindent követelek,

amitől elestem ezzel az

átkozott szerződéssel!

Ó, Mester, Mefisztó,

már kezdek hülyeségeket beszélni.

Öt perc múlva éjfél. Mehetünk.

Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás

Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes,

hercig, kicsi édes,

olyan, aminőket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó nagyanyáink,

méhükkel örökké bajlódó nagyanyák, szegények, angyalgyártó kisiparosok; - : mert bűnnek

nem bűn, csak ama bizonyos eredendő; és isten angyalkáit szaporítani talán még erény

is.

Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnytalanul is, úgy zuhantam,

bukóröpülésben, íves vinnyogással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével, mint egy

berepülő-pilóta.

De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat, melynek hasznát veheti az ember, ki meg

akarja tisztítani e pókhálós századot.

Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ minden lebegő

pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd, szöszi, kicsi édes,

óvja őket a túl sok fagyitól, elhallgatja előlük az angyalgyártás kis- és nagyipari módszereit,

estente mesét mond arról, hogy a Sárkánynak mind a hét feje tökkelütött, és különben is

a Sárkány csak arra jó, hogy levágják neki mind a hét fejét,

mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány mulandó. Elég ennyit tudnotok a

mulandóságról.

Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót már a Paradicsomban sem

szerettem,

pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt célja egyéb,

mint a sarki rendőrnek: pirosra állítani a lámpát. Nos hát, nem lettem sarki angyal,

s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj:

egyszer bőven elég.

Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan,

kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen, B12-lhetetlen,

figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy az a Sárkány nem is

olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy Meseország valami különös világ,

mindennapi dolgok történnek ott is,

tegnap például vekkerszínű strandfelhő úszott a palatetőn s a walesi hercegérsek elsőszülött

fia szinkrofazotront szült egy okker éjszakán, de mire megjöttek a mentők, elfolyt már a

nehézvíz,

és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam sorban kapcabetyárbecsületért és mire odaértem,

elfogyott,

ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért megvette Ferenc Jóska Rhesus-

faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belőle a golyóscsapágyakat, hát nem egy

bosszúság?

Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg ki nem derült, hogy folliculinnal üzérkedik!

Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt semmi különös, nincs semmi baj, mindezt csak

úgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukórepülésben, a huszadik század közepén,

mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudományom: az élveboncolás,

nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élő tetem, igen. Hagyjatok békét a logikámnak.

Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt, hogy megkérgesedett,

pedig még csak pár millió éves,

s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi mindent kibírt, ami - nem

vele történt! Tudjátok-e,

hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő,

hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne csodálkozzatok a primitív

törzseken, melyek szentnek tartották az őrülteket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen

agyvelőt, kislányok, kisfiúk, s okuljatok. És

angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit, szelídet, gyolcspendelyűt, tollseprű-

szárnyút, sztaniol-glóriásat,

és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem, aki nem lettem angyal, tollsöprűszárnyú, sztaniol-

glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig, kicsi édes,

énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével

zuhantam ide,

énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, csak ennyit

mondjatok:

„szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába

küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint

tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra

atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint

tenmagadén” - :

csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,

én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös,

sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele

fogok halni.

Van egy jó barátom, vízirigó az illető,

megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek alól

a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,

hogy lehetett volna angyalka, édes,

mennyei dolgokban járatos,

s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre tördeljem e sorokat, s akkor

nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.

Tudjátok, ha én ember volnék,

ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen

(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),

ha ember volnék, mondom,

szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő

kényszerleszállóknak.

Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?

Páskándi Géza: Őszinte pillanat

WC-fülke áll az előtérben, de ezt az olvasónak nincs honnan tudnia; az író és az alakok közös titka ez. A vécés néni a fal előtt áll, egyik kezében, a balban pemzli, akkora, mint egy kisebbfajta meszelő, a másikban jól látható, nagy ácsceruza van. Elmélyülten, fejét kicsit olykor félrebillentve, fogával nyelve hegyét harapva ír valamit a falra. Néha egy-két lépést tesz hátra, s mint akinek tetszik az, amit írt, elégedetten mosolyog. A néni lába előtt nagy, elhasznált konzervdoboz, benne festék. Néha a jobb oldali falon, vagy a bal oldalin, esetleg mindkettőn egyszerre árnyak tűnnek fel, furcsa hangok és zajok hallatszanak. Ilyenkor a néni ijedt gyorsasággal mártja be a pemzlijét, és sebesen lefesti, amit az imént fölírt; a pemzlizéssel egyidőben jó hangosan átkozódni is kezd.

NÉNI
Szégyentelenjei! Annyi szégyen sincs bennük, amennyit a szemükbe tehetnének! Csak firkálnak itt mindenfélét, pazarolják a ceruzájokat, amiket a szüleik vesznek nekik drága pénzen. Meg az eszüket is pazarolják, ha van az ilyeneknek olyanja. Hát az Isten már nem veri meg soha az ilyeneket? (A falon árnyak jelennek meg, gyors pemzlizés, ahogy az árnyak és zajok eltűnnek és megszűnnek, Néni ismét írni kezd, de most már a fal egy másik helyére; kissé mozgó szájjal betűzi a saját szövegét; ismét árnyak, megint pemzlizés.) Így blamálni, így blamálni egy Arany Jánost! Méghogy versek! Nem félnek az Istentől?! Hogy sorvasztaná le mind a tíz körmüket az Úr! Mert ezeknek nincs szentségük, azért tanítják őket írni, hogy ilyesmiket firkáljanak a falra. De bezzeg haza, a szüleiknek nem írnak hónapszámra egy levelet se, várhatja az anyja-apja, hogy írjon két sort, de arra nincs ideje, erre meg van, arra nincs ceruzájok, erre meg van. Jaj, uram, büntesd meg őket! (Árnyak el, Néni ismét ír, sőt most már rajzol is, ilyen messziről nem látni, mit, újabb árnyak, megint pemzlizés.) És ezek a rajzok! Mért nem megy az ilyen festőiskolába! Mert oda tandíj kell, itt meg ingyen lehet garázdálkodni! Jaj, Uram, micsoda rajzok, jön az embernek ki a gyomra! (Árnyak el, Néni most már írás közben is, de halkabban, mintegy magának beszél.) Mert az igazság az, hogy már egy jó idő óta senki sem ír a falra semmit. Régebb tele volt mindenfélével, még el is szórakozgattam rajta, volt egész nap mit olvasni, nem unta magát az ember. Jött az ellenőr, és parancsba adta, hogy a sok szöveget le kell meszelni, aztán valahányszor jött, gondoskodtam, hogy mindig friss mész legyen a falon, hogy lássa, van itt munka elég! De egy idő óta sehol semmi. Unom is magam, meg aztán az ellenőr is megharagudna, ha nem lenne mit lemeszelni. (Árnyak, gyors pemzlizés.) Csak elkapnék én egyszer egy ilyent, egy ilyen garázda csibészt, meg se állnék vele a rendőrségig. Vagy van itt erkölcs, vagy nincs! Vagy el kellene venni tőlük a ceruzájokat. Amikor bejönnek, meg kéne motozni őket, s amikor mennek ki, visszaadni nekik. (Árnyak el, ismét ír, amikor kész van, mintha kicsit belefáradt volna, ceruzáját köténye zsebébe ejti, kissé hátrább lép, nézegeti a feliratot, és nem veszi észre, hogy most két férfi jön be, és a háta mögött megáll.)

ELSŐ FÉRFI
Jó napot!

NÉNI
(összerezzen): Jaj istenem! (A pemzlivel a fal felé bök, Második férfi azonban megfogja Néni karját.)

MÁSODIK FÉRFI
Ne! Ne!

NÉNI
(Elsőhöz): Jaj, maga az, ellenőr úr?!

ELSŐ
Én hát, ki lenne más.

NÉNI
Épp most pemzlizem ezeket a… Jaj, vénasszony létemre is sül ki a szemem, ahogy olvasom őket!

MÁSODIK
Tessék csak hagyni. (A falhoz lép, betűzget.) Nagyon jó! (Élvezi.) Micsoda rímek! Remek! (Elsőhöz.) Tudja maga, mi a költői hasonlat? Na, ez az! (Ujjával a falra mutat.) Na nézze csak meg, vagy talán tudja?!

ELSŐ
(kissé szeppenten): Nem. (Odalép, olvassa, de látszik rajta, hogy ezután sem tudta meg, mi a költői hasonlat.)

MÁSODIK
Aki ezt írta, istenadta tehetség! Én mondom, az én szimatom nem csal, érdemes lenne utánanézni, ki írta, esetleg beadni valami iskolába.

NÉNI
Hát… Én is látom… De ha egyszer tilos.

MÁSODIK
Hány tehetség kallódik így el! Mert ha jól meggondoljuk, ez is egyfajta folklór, akárcsak a viccek. Mennyi névtelen alkotó! (Nénire néz.) Hát nem?

NÉNI
I-igen.

MÁSODIK
És még a versek válságáról beszélnek! Nem tartják önök jellemzőnek, hogy ezeket a dolgokat az ifjak versbe fogják, s nem prózában írják meg? (A falhoz lép.) Ez az aforisztikus tömörség!

NÉNI
Csak ne lennének olyan disznók, hogy az ember ájul el, én nem is olvasom el, mert eltörött a szemüvegem, s amikor a rajzokat meszelem le, direkt behunyom a szememet.

MÁSODIK
Nekünk ez kell. Ez az őszinte pillanat, ezt meg kell ragadnunk.

NÉNI
Én azért csak lemeszelem. Mert még nézni se tudom.

ELSŐ
Nem kell lemeszelni. Tilos. Mától kezdve tilos. (Körülnéz.) Van még ezen kívül?

NÉNI
(értetlenül): Nincs.

ELSŐ
Miért nincs? Mert lemeszelte, azért nincs. Meg fogom büntetni, mert lemeszelte. Ki mondta magának, hogy lemeszelje?

NÉNI
(ijedten): Hát nem tetszik emlékezni? Épp az ellenőr úr még régebb. Azt tetszett mondani, hogy levon a fizetésemből, ha nem meszelem le. Hát nem azt mondta akkor az ellenőr úr?

ELSŐ
Az akkor volt. Ami akkor volt, akkor volt. Most más van.

NÉNI
De hát én ezt most nem értem akkor.

ELSŐ
Az nem fontos, hogy értse, maga csak ne meszelje le. Megértette?

NÉNI
Nem. Ezelőtt két évvel azt is tetszett mondani, hogy el tetszik bocsatni az állásomból, ha nem meszelem le.

ELSŐ
Ezért most meg kellene büntetnem magát.

NÉNI
Én Istenem! Mit vétettem?

ELSŐ
(komoran): Lemeszelte.

NÉNI
Egy évvel ezelőtt meg azt tetszett parancsba adni, még az elsötétítés idején, hogy naponta háromszor meszeljem le.

ELSŐ
Akkor az volt, most ez van.

NÉNI
Ezelőtt még egy hónappal azt tetszett mondani, hogy naponta ötször…

ELSŐ
Ezután nem fogja lemeszelni, illetve… (Másodikra néz.)

MÁSODIK
Magyarázza meg neki.

ELSŐ
Parancsára! Értettem! (Nénihez.) Na: a tavaly le kellett meszelni, most nem kell lemeszelni. Világos?

NÉNI
Nem.

ELSŐ
A tavaly a kormányzó úr, valamint a Városi Közüzemek, továbbá a Polgári Köztisztasági Intézet tizenkilenc per huszonnégy per kétszázötvenhárom számú napiparancsa alapján és értelmében arra utasítottam, hogy meszelje le. Most ez megszűnt, így hát ne meszelje le. Értette?

NÉNI
Nem.

ELSŐ
(magyarázólag Másodikhoz): A vénasszony mindig nehézfejű volt.

MÁSODIK
Hagyja csak, majd én megmagyarázom. Ezeket a verseket ugyebár nem meglett emberek, nem ősz fejű vének, hanem ifjak írják a falra. Ezt érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Mikor ezeket írja az ifjú, ugyebár egyedül van. Érti ezt?

NÉNI
Értem.

MÁSODIK
Amikor pedig az ifjú itt és így egyedül van – őszinte. Még mindig érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Nos, mi, akik mindent gyűjtünk, kíváncsiak vagyunk erre az őszinte pillanatra, arra az őszinte pillanatra, amikor az ifjúság legbensőbb dolgait kiírja a falra, vall önmagáról, elképzeléseiről, estébéestébé… érti ugye?

NÉNI
Értjük.

MÁSODIK
Na, ezért többet ne meszelje le. Mi majd jövünk és elolvassuk, és csak azután meszelheti le, hogy legyen helyük a többieknek is írni a falra. Megértette?

NÉNI
Meg.

ELSŐ
Maga tehát nem meszel, nem pemzlizik, nem sikál, nem kapar, nem fest! Érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Tehát magától függ az a kép, amelyet én és a kollégáim magunknak az ifjúságról kialakítunk. Nem kicsi dolog, nénike! Maga egy honleány! Hogy lássák, van ifjúságunk! Lássa mindenki: nem halt meg az ifjúságunk. Nem kicsi dolog! Egy egész ifjúság képe, egy egész ifjúságé! (Lelkesítően megveregeti Néni vállát, mindketten el.)

NÉNI
(kábán áll): De hát… az ifjúság… a fronton… vagy a javítóintézetben… (Hirtelen kihúzza magát, szinte büszkén veszi elő ceruzáját, a falhoz lép, motyogva.) Így már más, így már van… értelme van. Így már, istenem, van értelme… (Szünet.) Helyettük. (Szünet.) Egy ifjúság… istenem, egy egész ifjúság…





[Ajánlom a többit is elolvasásra, vannak még bőven gyöngyszemek, a címadó darab is például :) Online elérhető itt.]

Demény Péter: Életrajz

Férgyessi Frici csak a
gazember zsidókat
utálta, azokat, akik
kizsákmányolnak és
szipolyoznak és irányítják
a világot és megvásárolták
Ady Endrét, és közben még
röhögnek is, hogy tépném
le a vigyorukat a görbe
orrukról!

De igazán csak őket,
mást senkit, és
ezerszer elismételte, hogy
vannak rendes zsidók, és
azokkal neki semmi
baja.

Mégis jó magasra emelte
a puskatust, amikor
Radnótira és Szerb
Antalra kellett
lesújtania.

Gyáva, aki nem képes
a mások életét feláldozni
a közös jó felhevült
érdekében.

Mărcuțiu-Rácz Dóra: Megfigyelt megfigyelő

Látod, már megint ezt csinálod. Írsz. Leírod, hogy el ne felejtsd, hogy el ne felejtsék, hogy el ne felejtsenek. Leírod, mert meg akarod ragadni a pillanatot: szavakba öntöd, betűkbe szövöd, majd felhajítod egy roskadozó polc legtetejére, és csodálod, hogy messziről milyen szép. Csak ne kerüljenek túl közel hozzá – és legfőképp hozzád. Azt nem szabad.
Sokat beszélsz, hogy ne tűnjön fel, mennyi mindent hallgatsz el. Sokat jártatod a szád, hogy ne tűnjön fel, te magad mióta álldogálsz egy helyben. Mindig ugyanott, mindig ugyanúgy, mindig ugyanabban a veremben. Ugyanazok a csöbrök és vödrök. Alkalomadtán kinézel, csapsz egy gyors kört komfortos vermed körül, majd miután véget ért a kényszerszagú világjárás, egyből vissza is költözöl oda, ahol azt hiszed, kényelmesebb.
Azt akarod, hogy megismerjenek – így kárpótolnád azokat, akik elfelejtettek? Így kárpótolnád az osztálytársakat, akik már nem köszönnek, a tanárokat, akik már nem ismernek meg, csak ha elhadarod azt a tekervényes tragikomédiát, ami másodállásban a neved, és akkor már tudni fogják (azt nem, hogy ki vagy, csak azt, mennyit bajlódtak a neveddel, amikor fel kellett róni valamelyik semmitmondó oklevélre).
Azt akarod, hogy többnek lássanak, mint ami vagy, mert eddig kevesebbnek láttak. Azt akarod, hogy spontán légy, így hátha visszakapod az elveszett leheteket. Mindenre igent mondasz, mert nem bírod elviselni, ha visszautasítanak. Aztán mindenkit elutasítasz legalább egyszer, mert téged többször is elutasított ugyanaz a személy. Azt hazudod, hogy szereted az egyedüllétet, mert sokáig nem volt más választásod. Mindig hazudsz. És talán csak most mondasz igazán igazat.
Azt akarod, hogy lássék: háborúba indulsz. Hadat üzensz a világnak, mert még önmagaddal nem ástátok el a csatabárdot. Mindig magadra kened a világ tévedéseit. Nehezen nyitod fel harci páncélodat mások előtt, mert már túl sok feszítővasat döftek a vértezet legparányibb réseibe is. Bizonytalan svábbogárként sétálgatsz fel-alá a fehér falon, és csak várod, mikor ütnek agyon egy strandpapuccsal. Akkor majd nyomot hagysz valahol. Addig, amíg le nem mosnak.
Valami mégis életben tart, és a körülményekhez képest meglehetősen eredményes munkát végez. Makacsul ragaszkodsz az elveidhez. Valamiben hiszel, akármi is lenne az: a még ki nem tűzött célod, a gyógyíthatatlan tenni akarásod, a kicsi naiv ars poeticád, a tegnapelőttből összekovácsolt holnapután reménye.
Két véglet vívja örökmozgékony csatáját benned. Rettegsz a jövődtől, mert nem tudod megszelídíteni, miközben alig várod, hogy végre elkezdődjön. Szereted az irányításod alá hajtani a téged körülvevő világ minden egyes rezdülését, aztán mégis elvárod, hogy meglepjen. Nehéz téged meglepni, és amikor mégis sikerül, annyira meglepődsz, hogy egyenesen traumaként ér, ha valamit nem látsz előre.
Már egész jól beszéled a gépek nyelvét, a konkrétumok kódjátszmáját, mégis szereted a megmagyarázhatatlant, az elképzelhetetlent, a leírhatatlant. Aztán megpróbálod leírni. A leírhatatlant, azt. Hát mi mást lenne érdemes? Még mindig próbálkozol, és valószínűleg életed végéig próbálkozni fogsz. Újra és újra. Sosem teljesen új a legfrissebb „újra”, de sosem ugyanaz, mint ami eddig volt. Hasonlít rád. Minden nap ugyanaz vagy, mégis minden nap valamiben más. Mindig elfogysz és gyarapodsz. Mindennap meghalsz és újjászületsz, mint egy kelekótya főnixmadár. Minden nap tanulsz és felejtesz. Csak ha végre tudnád, mit kellene megtanulnod és mit kellene elfelejtened…
Akkor ébrednél igazán tudatára mindannak, ami valaha forradozó fejecskédbe fészkelt. De mire sikeresen feltérképeznéd mindezeket, már kezdheted is az elejétől. Ez a csodálatos benne, bármennyire macerás munkának is mutatkozna. Minden ugyanaz, mégis valamiben más. Újra és újra. És újra. És újra. És újra.
(Látod, már megint ezt csinálod. Újraolvasod, amit leírsz.)

----------------------------------------------------------------------------------
[több is van még ebből a jóságból, itt: https://mraczdora.blogspot.ro]

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára

Uram, mi, a te híveid,
roppant rendes gyerekek vagyunk ám,
lehozunk téged az égből,
bebugyolálunk öblítőillatú ruhácskákba,
megédesítjük a papit is, amivel megetetünk,
nehogy elcsapd a kis haskódat,
csinálunk neked babaházat,
elnevezzük templomnak,
ott majd minden habos márvány lesz
meg csipi-csupa aranyozás,
meg ájtatos tekintetű szentecskékkel
pakolásszuk tele a főhajót,
legyen mivel játszanod,
ha unod magad,
zenélünk is neked,
pihepuha zenéket,
mindenesetre semmi olyasmit,
amire amúgy szívesen rángatózunk
őrjöngve a fesztiválokon,
maradj csak meg, Uram,
a te kis álomvilágodban,
csíja, csicsíja, majd mi elringatunk,
suttogva motyogunk neked
szép szavakat, és engedelmesen
ráfeleljük a zsoltárválaszokat,
egyszerre vetünk keresztet,
mint a kiskatonák, és dehogy szólunk
vissza pimasz hangsúllyal,
mint szeretteinknek otthon,
négy fal között,
dehogy hánytorgatjuk fel a sérelmeinket,
dehogy kelünk ki fröcsögve magunkból,
hogy lepofozlak, te büdös kölyök,
vagy hogy fogja be a száját, anyuka, mielőtt rálépek,
vagy hogy inkább főzni tanulnál meg, te utolsó,
nem, Uram, a te házadban minden olyan
szelíden megy és olajozottan, még a Rózsikát
is csak halkan mószeroljuk, amiért
rosszul vasalta ki az oltárterítőt,
és már megint nem oda tette a virágot,
ahova illik, nem azért mondom, atyám,
de tudnék magának mesélni erről
az ájtatos asszonyszemélyről,
olyan cifra dolgokat, hogy esküszöm,
a füle is kettéállna.
És miután rózsaszín babaszobádat ilyen
szépen berendeztük, Uram,
nehogy találkoznod kelljen a valósággal,
te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz
a világban, nem maradsz meg a jó kis
kereteid között, én ezt nem is értem, Uram,
hát mindent megadtunk neked, öntettünk
harangot, hogy az órát se kelljen nézned,
építtettünk orgonát, hadd búgjon érzelmesen
a füledbe, erre te meg szabadon
kószálsz olyan utcákon, ahol még
az átlagembernek is veszélyes egyedül
járnia, nem hogy neked, akit eddig
pátyolgattunk, mindent alád tettünk,
s tessék, így hálálod meg nekünk.
Szóba elegyedsz a pénzváltókkal,
az illegálisokkal, a vágott arcúakkal,
és összevissza ölelgeted őket, még félreértik,
Uram, te nem tudod, micsoda rettenetes
félreértések vannak a világon,
ha már valakit ölelgetned muszáj,
hát babusgass minket, eleget fáradtunk
érte, megérdemeljük, és ezt most
minden beképzeltség nélkül mondom.
Uram, te odaheveredsz az utcalányok
mellé, és törölgeted a maszatos könnyeiket,
pedig valaki benézhet az utcáról,
és mit lát, Isten a bordélyban,
ez rettenetes szalagcím, ennek
nem tehetsz ki minket,
vajon gondoltál erre,
hogy honnan jössz,
hová tartozol,
hozzánk tartozol,
tartozol nekünk,
erre azoknak a szemérmetlen
szerencsétleneknek a vállát simítod,
mintha a koszos porontyaid lennének,
és a csuda egye meg, még csak
nem is azon járatod az eszedet,
amin mi járatnánk hasonló helyzetben,
csupa szívjóság vagy meg részvét,
hát meddig mész még el, azt mondd meg,
Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen jóságoddal!
Csak egy kicsit lennél esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy nálunk
pince-padlás teli van cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem szállítják
el azonnal a szép kis házunk elől,
ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál
eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.
Uram, nem törődsz a kosszal, a fertőzésveszéllyel,
az élősködőkkel, átmásznak rád esetleg,
persze, tudom, őket is te teremtetted valahogy,
akartam is már kérdezni, ugyan,
minek, mi remekül ellennénk
bacilusok, poloskák, tetvek, bolhák,
egyebek nélkül, fene az ízlésedet,
szerintem a hajléktalanok is jól
ellennének ezek nélkül, de hát te tudod,
te vagy a főnök, bár ezt elég nehezen
nyeljük le, mi, a te híveid, akik hívek
vagyunk ugyan hozzád, de azért mindennek
van határa, odadőlsz amellé az árva fickó
mellé, és mindenféléket duruzsolsz
a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei
királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted
vele veszteségeit, és megsiratod mindet,
házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,
mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,
mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,
közben igazából csak szétpergő homok
marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,
Uram, te pedig megcsalsz minket,
ott heverészel úri kedvedben
a hidegben azzal az emberrel ott a padon,
és bennünk nincs elég bátorság,
hogy odaheveredjünk mellé,
hogy odaheveredjünk melléd.

Mesterházi Mónika: Error

Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa.

Hol volna két ábor, hamis abuk,
ez nem az őrültek anyája itt,
nincs hasadt udatú értelmiség,
sőt, étje van az értelmes beszédnek,
az örvényeket józanul betartják,
amiként az ízparancsolatot,
az űzzel nem játszanak, semmi vész,
semmi lapdázás nincs emberfejekkel.

Hiszen ez itt a szellemek világa.
Az ürelem és olerancia
hona – magadra ismersz? – a hazád,
hol az ettvágyat ehetség segíti,
nem hangyaész és emberszorgalom,
ez, ahol mindig is élni akartál,
nem beszélve arról, hogy halni is.

Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul,
felírva áll a rettentő anulság,
olvasd roppant hibaüzenetét.

A verset inspiráló fotót készítette: Szilágyi Lenke











*köszönöm Szabó T. Annának, hogy fb-megosztásával felhívta a fentiekre a figyelmemet.

Lackfi János: A fekete router

Szilágyi
Örzsébet
E-mailjét megírta,
Emoti-
Konokkal
Azt is telesírta.

Fiának
Megy a mail
London városába,
Ahol az
Mosogat
Egy setét kocsmába'.

"Gyermekem,
Jól vagy-e
London városában?
Megjött-e
A csomag?
Benne kis kolbász van!

Egyél ám!
Nem fázol?
Van ott meleg holmi?
Inglisül
Beszélsz már?
Tudunk majd szkájpolni?

Kell-e pénz?
Idenézz,
Nem élünk nagy lábon,
De amit
Spórulunk,
Összeguberálom.

Hát az az
Egyetem?
Gyűjtesz a tandíjra?
S az a lány?
Gwendoline...
Olyan, mint egy díva!"

Kattintja
A küldést,
Sürgeti a gépet,
Ám a rend-
Szerhiba
Fel éppen most lépett.

"Apukám,
Levelet
Írtam a gyereknek,
A szöveg
Hova tűnt?
Kihajítom eztet."

"Letöröm
Derekad,
Ha a gépet bántod!
Egy vagyon,
Aranyom,
Kérjük meg a Márkot!"

"Értem én,
Szomszéd úr,
Hogy a cucc beégett,
Gőzöm sincs,
Mi a baj,
Hívják fel a céget!"

"Vinné el
E-mailem
Bár valami angyal.
Úgy talán
Szót váltok
Az én kisfiammal!"

"Nyugalom,
Asszonyom,
Húzza ki a routert.
Hogy az mi?
Kis doboz,
Szíve attól bútelt.

Ne velem
Visítson,
Nem tehetek róla!
A vonal
Működik,
Mint egy svájci óra.

Keressen,
Keressen
Fekete dobozkát,
Amelyben
A zöld fény
Éjjel is motoszkált.

Routere
Fekete,
Kutasson utána,
Másszon fel,
Nézzen be
Padlásra, kamrába.

És hogyha
Kihúzta,
Vár tíz másodpercet.
Akkor dug-
Ja vissza,
Hátha villog, serceg."

Keresik,
Kutatják,
Kamrában, padláson!
Szegecselt
Gerinccel
Ki lesz, ki felmásszon?

Megnézik
Végül a
Beépített szekrényt.
A router
Ott gubbaszt
Leszidott gyerekként.

Kihúzzák,
Kapcsolják,
Delejes fény villan,
Az e-mail
Kiröppen,
A mailboxból vígan.

Pár perc sem
Telt belé,
Máris jött a válasz!
Mobilról
Elküldve,
Szívélyes és nyájas!

"Köszi a
Csomagot,
Kéne pénz is némi."
"Ó, igen,
Jaj, igen,
Így csak ő tud kérni!"

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Demény Péter: Bálint-nap

Van egy kis paradicsommadaram,
akit mindig szeretek,
mert széles karimájú kalapban jár, mégis látom tőle a napot,
ott ragyog abban a félholdas szemében,
mert amíg minden tollát kisuvikszolja,
addig én az előszobában győzelmi indulókat énekelek,
mert úgy tud berobogni a lakásunkba, mintha a boldogság érkezett volna meg,
mert egész nap csicsereg, én mégis várom a másnapot,
mert amikor behussan, nem értem, miért szenvedek a zivataroktól,
és még sok okhatározói mellékmondatot fel tudnék sorolni,
de sohasem a nyelvtan a lényeg,
hanem az, hogy szeretem,
és ezt ma is elmondom neki.

Varró Dániel: Feleségem ha felmegy a facebookra....

Feleségem ha felmegy a facebookra,
ott a seggét mindenkinek szétrúgja.
Jaj annak, ki arra bármit nyelvtanilag helytelenül riposztol,
mit az én kis feleségem a facebookon kiposztol!

Harciasan népnevel és hitoktat,
szellemi és nyelvi fölényt fitogtat,
nem tűri, hogy egyetlen kis vesszőhiba megtorlatlan maradjon,
notórius nyelvtannáci az én édes galambom.

Bámulom őt szerelemtől kamaszon,
feleségem virtuális amazon,
pengeéles szarkazmusát feje fölött suhogtatva lépeget,
és
mellékesen megnézi a vicces cicás képeket.

Feleségem monitorján három csetbox van nyitva,
boldog, kinek küld egy szmájlit kék-fehér kis ablakába kattintva.
Én meg csak itt búslakodok magamba,
senki nem ír az üzenőfalamra,
úgy kisírom emiatt a szemeimet, kisangyalom, reggelre,
hogy
a facebookon még a saját asszonykám se taggel be.

Lackfi János: Itt vagyok

Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon,
hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire.
Ami megesett, annak meg kellett esnie.
Nem értitek, és én sem értem pontosan,
mért éppen most, mért éppen így oson
feljebb az élet egy másik emeletre,
vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe
azért ne menjünk bele, mert innen valahogy
másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok
vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé.
Nem levegő, amit most lélegzek, zselé,
vagy valami hasonló állagú massza.
Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva.
Képzeld, az új szomszédom itt az Isten,
nem hülyéskedem, először én se hittem,
de a kaputelefonra a neve ki van írva,
felcsöngetek hozzá, talán kinyitja.
Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon,
ha válaszolok, vagy ha csak a gangon
küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok
neked a falombbal, vagy elvakítalak,
mint függönyrésen keresztül a nap.
Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam
vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan
visszatérek még, járkálok a fejedben,
mielőtt végleg el kellene mennem.

Szabó Lórinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Karácsonyi életérzés Miklós Rékától :)

Huszonnegyedike, kénefa, ráérmég, nemérrá, majdholnap, elválok, veszekfát, azjólesz, hogynézmárki, jakérem, akkorazt, mennyilesz, ennyitegyfáért, legyenöt, legyenötfél, legyenhat, jóleszazelső.
Megyünknagyihoz, nemakarok, jönjézuska, minimaxkell, nagyimesél, minimaxkell, mosthagydabba, hozdamackót, eléghárom, csókilonka, köszönjszépen, ilonkáéknakis, mér'nemköszöntél, nembajhabüdös, szálljbe, szálljki, ittanagyi, minimaxkell, hozjézuska.
Hozdfelafát, holatalp, teraktadel, neménraktam, deteraktad, ottszok'lenni, deottnincs, merteraktadel, utlálomakarácsonyt, elválok, megvanatalp, ugyeteraktadel, eltörtb@zdmeg, menjteszkóba, félnégyb@zdmeg.
Holafűrész, szomszédnál, holaflex, szomszédnál, holaszomszéd, zalában, qurvaanyját, aztlátogatja,πcsábafával, kellafa, utlálomakarácsonyt, faragomkéssel, deneazzal, deazéles, kenyérvágó, eszünkzsemlét, hozzáltapaszt, úristen, azmégvárhat, bentvannézdmeg, ferde, ésmost, jobbradől, ésmost, mégmindig, ésmost, derondafa, anyád, anyámathagyjukki, teddleakést.
Holadíszek, fentiszekrény, nincsottsemmi, másikszekrény, égőjó, tavalyvettem, nemégb@zdmeg, pótizzó, azsemég, πcsábaégővel, kellazégő, kontaktosvagymi, tedleakést, leszgyertya, leégaház, nemkellfűteni, szaloncukor, ötkilóvan, $@!%, gyereknekkell, gömbdísz, szalmadísz, alufóliábandió, csengettyű, nincsencsúcsdísz, húzdráangyalt, fenyőttojik.
Csomagoljál, tökpazarlás, akkorfőzzél, főzökpacalt, éntöbbetsemmitnemcsináloknektek, csomagolok, holacellux, papíroknál, holapapír, díszeknél, nincskarácsonyos, neb@szki, vanboldogszülinapot, neb@szki, ráíromjézuska.
Gyertekenni, minimaxkell, gyertekenni, mindjárt, gyertekenni, mindjárt, éntöbbetsemmitnemcsináloknektek, nemszeretemahalat, pedigfinom, minimaxkell, nemjönjézuska, szeretemahalat, elsóztad, mosthagydabba.
Teddfellemezt, minimaxkell, szentestenem, kiskarácsony, nagykarácsony, pásztorok, namitkaptál, nemlegó, nesirjál, legókell, fakocka, le-he-góó-kell, apaisezzel, nemeztkértem, nincsnemez, mondtamlegót, qurvadrága, neagyerekelőtt, nehisztizzél, feldőltafa, qurvaélet, égazégő, mondtamkontaktos, deszépnyakkendő, úgysehordod, akkorisszép, jóalánc, nemkellettvolna, pénznemszámít, ésalegó, kapszanyádtól, nesírjprücsök, szeretlek, énistéged.
Holnapanyádéknál, utálomakarácsonyt.