Demény Péter: Csilla (Kolindárium, április 22.)

Hallod-e, te kicsi Csilla,

az életünk nem egy Billa,

sem Kaufland, sem nem Cora,

inkább tán egy homokóra,

ha lepereg, nincs továbbja,

ha lezárul, nincs hovája,

ha elhagyod, nincs miértje,

mint az árvának fivére.

Úgyhogy élni igyekezzünk,

hullámokban élvezkedjünk,

forróskodjunk a homokban,

míg a Nap is el nem lobban,

míg a kagylók kiszáradnak,

éle lesz a sziklás partnak,

míg a dagály apály nem lesz,

míg a lanka lapály nem lesz.

Lackfi János: Komoly vers komoly szavalóversenyekre

Ötöst kaptam minden tárgyból,
mert értema zanyagot,
nem reppelek, hanem szépen
ülök éscsend bevagyok!

Lélegzetem visszafojtom,
már a vérem semkering,
én vagyok a legjobbkislány
összestana rakszerint.

Vécéreké redzkedéssel
az órát nem zavarom,
elpárolog tatokmindent
majdapóru saimon.

Túlságosan nem zsibongok,
megtanultam gondosan,
nem azérjá roksuliba,
hogy jólérez zemmagam.

Fertőtlen a cipőtalpam,
a hajamban masni van,
minden hajszál kifésülve
libegpárhu zamosan.

Azt mondtaja tanárnéni,
kicsinéma szobrokat
akar látni, éppen ezért
mélyhűtöttem magamat.

A tévében filmek mennek,
a filmekben szeretet,
semmi dara bolósgyilkos,
nemsíromki szememet.

Szüleimse veszekesznek,
egyikük sem ideges,
nem szólnak, hogy odébbálljak,
azapámnem üveges.

Nemüvölta szomszédnéni,
nemköpnekle a fiúk,
ezértvagyunk mindvidámak,
semmikorse szomorúk.

Az utcákon mind a bácsik
aranyosak, kedvesek,
aballonka bátalattmind
aranyszívet rejteget.

Haszavaló versenyleszmajd,
eztetetel szavalom,
ésmindenki könnybelábad
gyönyörűszép szavakon.

Varró Dániel: Átok

Fogad, miből hiányzik egy darab,
romoljon, vásson el, ha mást harap.

A percben, ahogy másra néz nevetve,
hályog boruljon mind a két szemedre.

Ha másnak domborul ki zsenge halma,
fonnyadjon el a melled, mint az alma.

Nyálad, ha szádra másik száj tapad,
apadjon el, mint eltévedt patak.

Nyíló öled, ha mást szorítsz karodba,
korhadjon el, mint férges fának odva.

A szíved, mint a megszáradt perec,
törjön ketté, ha véle mást szeretsz.

Áprily Lajos: Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj -

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelíd

vers-lelkek, viharos

vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő;

maholnap aszu ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásra nem elég-

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estére hull a nap.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis- ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

Szabó T. Anna: Szabadszállás

Szabadesés a gyűlöletbe.
A ráció ernyője nem véd.
Szabadesés a félelembe.
Zuhansz, mert nem nyílt ki az elméd.
Szívedre hallgass? A szív csukva.
Harag, hatalom, hon, határ, hit.
Lefele. Hogy meddig, ki tudja.
Ha rettegsz, elhiszel akármit.

Mert fenn megmondták, mit kell tenni:
ugrani. Csukott szemmel. Ennyi.

"Az ég alatt, hol minden ember
egyenlő": "mind csalódik végül".
Szabadsággal és szeretettel?
Gravitáció húzza, szédül.
Légszomj. Nincs mód már párbeszédre.
Szabad szállás helyett a fent-lent.
Lenéz, felnéz. Hogy szembe? Vége.
Megbocsátás? A vonat elment.

A félelem mindenkit elnyűtt.
Teher. Mi vagy ők. Nincsen együtt.

"Aki követ hajít utánad,
hajíts te vissza kenyeret..."
Szabad szállásod lesz e század
vagy megint rabság fenyeget?
De"ha majd minden ember tántorog..."?
"A gyereknek kél káromkodni kedve."
Ki néz le bátran? Csak a nyelv forog,
örvénybe szédít, hörgő őrületbe.

Aki zuhan, az hogyan legyen józan?
Jó: nem hiszek a gravitációban.

Turcsányi Elek: Színész a színjáték után

Ki voltam ifjú és bohó,
Vagyok ma vén, kihült kohó.

Koholtam lázas terveket,
Most eldobom e terheket.

Nekem már nem kell semmise,
Se nő, se pap, se szentmise.

Csak napsütés, csak fellegek,
Csak néhány jó szó kellenek.

Az élet fürge - elszalad,
Utánnafutnod nem szabad.

Én már csak lassan lépkedek,
Ha szépet látok, kétkedek.

Ha lassan lépek, ha futok,
Egyformán egy helyre jutok.

S megáll a szív, a kéz, a láb,
Ha egyszer nem birod tovább.

Riadtan görnyedsz össze, mint
Kinek halvány remény sem int.

Fáradtan, félszegen, bután:
Szinész a szinjáték után.

József Attila: (Talán eltünök hirtelen...)

Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Lackfi János: Miért ne olvassak verset?

Mert a költők meghaltak már úgyis.
Mert testükben nedvek voltak, húgy is.
Mert a vers mind búval vagyon aszva.
Mert amúgy sincs neki semmi haszna.
Mert rohadtul untam ünnepségen.
Mert versért nem ad csókot, ha kérem.
Mert erre ne költsék az adómat.
Mert költők nem dolgoznak, csak lógnak.
Mert a vers, az szent és érthetetlen.
Mert suliban rosszul értelmeztem.
Mert bizony a költő másra gondolt.
Mert ma így is elég fos napom volt.
Mert inkább egy sört bontok helyette.
Mert poénabb kimenni a meccsre.
Mert különben sík lúzernek néznek.
Mert nem jó a vers a sebre géznek.
Mert ma van a költészetnek napja.
Olvasson az ördög öregapja!

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka

építsd föl újra s újra

amit lerombol benned a

nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet

a százszor szétrúgottat

szítsd a parazsat nélküled

föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős

minden mit mondtam s mondok

nehéz nyarunk volt itt az ősz

s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és

magamban téged óvlak

ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak

Szabó Lőrinc: Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Varró Dani: Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.