Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Páskándi Géza: Betyárrigmus ötvennyolcban

Benkő Levente Volt egyszer egy '56 című könyvében találtam:

Páskándi Géza: Betyárrigmus ötvennyolcban

Szamosújvár, Rózsa Sándor...

Szemem előtt kötél táncol.

Hej, sok idő telt azóta,

De tán áll az akasztófa,

s ha Isten felviszi dolgod,

mert bár magas a fa ága

csalóka a magassága,

távol a mennyei kolhoz,

 de ez közel a pokolhoz.

Elgondolom: milyen talmi;

Éppen odafönt meghalni,

Hiszen a halálos ágyig

az ember mind fönnebb vágyik

S mire feljut két méterre

Kilóg szegénynek a nyelve.

Vagy mert zuhant alacsonyra,

Gúnyból húznák a magosba?

Szamosújvár, Rózsa Sándor...

Szemem előtt kötél táncol.

Haj, sok idő telt azóta,

De tán áll az akasztófa...

Egy cigányné megjósolta

Anyámnak az ócskasorba'

Hogy meghalok, hogy elvérzem

Vagy tán akasztófán végzem.

Most, az atomkor határán

Lógjak egy primitív spárgán?

Villamosszék, halálvonat

Kell, nem kötél, s szamárfogat!

Akasztódjék, ki arra jó,

Tuskófejűeknek való.

Nem gyilkoltam, fosztogattam,

csak tanácsot osztogattam,

mert a szegény diákgyerek

nem szól, hanem csak pityereg...

Nos, hát ez volna a bűnöm.

Három-négy év, és leülöm.

Persze jobb volna most lassan

Sétálgatni egy lugasban,

Olvasgatni, virslit falni,

Jégbehűtott sört nyakalni,

csókot kérni egy-egy lánytól

s csak az ágyban lenni bátor,

de hát akkor ki bűnhődött?

És miből él börtönőröd?

Viselkedj hát türelemmel,

Hiszen ő is munkásember!

Olyan nagyon nem is bánom.

Egy ideig lesz lakásom,

Nem fogja a házbért kérni

Elsején majd Irén néni,

S végre elmondhatom bátran,

Hogy nem élek szabadságban.

Welszi bárdok újratöltve

Egyszer így, linkként, hogy az eredeti oldalon lehessen gyönyörködni benne:
http://eletbenmaradnanak.hu/comics/arany-janos-a-walesi-bardok/
(és hadd mondjam el, mennyire zseniálisnak tartom az ötletet :D)

És akkor a vers maga is:

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

“Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

“Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
“Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Ana Blandiana: Totul

Frunze, cuvinte, lacrimi,
cutii de chibrituri, pisici,
tramvaie citeodata, cozi la faina,
gargarite, sticle goale, discursuri,
imagini lungite de televizor,
gîndaci de Colorado, benzina,
stegulete, portrete cunoscute,
Cupa Campionilor Europeni,
masini cu butelii, mere refuzate la export,
ziare, franzele, ulei în amestec, garoafe,
întîmpinari la aeroport, cico, batoane,
Salam Bucuresti, iaurt dietetic,
tiganci cu kenturi, oua de Crevedia,
zvonuri, serialul de sîmbata seara,
cafea cu înlocuitori,
lupta popoarelor pentru pace, coruri,
productia la hectar, Gerovital, aniversari,
compot bulgaresc, adunarea oamenilor muncii,
vin de regiune superior, adidasi,
bancuri, baietii de pe Calea Victoriei,
peste oceanic, Cîntarea României,
totul

DP - Magyarázatok

Mit mondhatnék? Szeretlek, mert a fény
belőled jön, glóriát fon körém,
rám ragyogsz, mint a mindenkori nap,
szívemben zümmögnek a bogarak.

Szeretlek, mert lankadt leveleim
teává főzöd, kis bohém tein,
mikor már nem tudom, hogy élek-e,
pattog a labda, te játszol vele.

Szeretlek, hiszen el sem mondhatom,
hányszor sikerült úgy elrontanom
mindent, hogy vissza nem is tért soha,
hányszor vált szűkké minden szép szoba.

Szeretlek, mert, és szeretlek, hiszen.
Szeretlek. Járok egyet a vízen.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

Virgil Carianopol: Rózsát szórtam...

Rózsát szórtam mindenkire,
de néhány lelke-nincsen ember
a fény virágait lenyelte,
s visszalőtt rám a tövisekkel.


(Demény Péter fordítása)

Ralph Waldo Emerson-féle recept

„Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését, és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.”

DP (Ivan Karamazov): Töklámpás

Ha nem vagy metafizikus,
a neved, kicsi pajti, kuss,
mert ha verset írsz, figyelem!,
legyen nagy eszme odabenn,
védjed és emlegesd a hont
(Kossuthot és más ily ikont),
emeld a mondanivalót,
szirénázz bombariadót,
mondd, hogy a vers az életed,
mindig a halál méreget -
különben neked nincs jogod,
se boldogod, se szomorod,
ne jöjjél nekem, hogy Weöres,
légy te Petőfi-örökös,
essél el minden harcmezőn -
ha nem, hát szúrd magad tökön.

DP (Ivan Karamazov): El

Menjetek csak el tőlem, ti kedves jóbarátok,
fordítsatok hát hátat, mint áldásnak az átok,
megbotlottam, hát nyilván belém kell rúgjatok ti,
tiszta Tátra-tüdőtökből most fújjatok ki.

Menjetek csak el tőlem, ti kedves jóbarátok,
hogy rágná ki az illem azt a gyönyörű szátok,
a formaság legyen majd hűtlen tihozzátok,
mikor képmutatásotok lovasszobrává váltok.

Menjetek csak el tőlem, ti kedves jóbarátok,
míg én szívem közül majd kiszedem a mákot,
ti bólogassatok, mint akik mindent tudnak,
csak ha nem kellene, éppen akkor alusznak.

Menjetek csak el tőlem, ti kedves jóbarátok:
hiszen ti nem öleltek, hiszen ti csak vadásztok,
azt lesitek, hibát vajon mikor találtok,
mély sebből egy halált vajon mikor csináltok.

Menjetek csak el tőlem, ti kedves jóbarátok,
Isten majd meghallgatja a ti jámbor imátok,
sajnálom, hogy kezemet sokszor megfoghattátok:
nem tudtam, hogy titokban a lelkem felfalnátok.

Demény Péter: Vers az elvekről

Kérem tisztelettel,
a mi elveink, ezt jegyezzék meg,
rendíthetetlenek,
és ha mi azt mondjuk,
hogy nem tűrjük a hosszú körmöket,
akkor nem tűrjük, arra mérget vehetnek,
SENKITŐL, kérem tisztelettel,
az a kislány, hát az valóban,
de az ő apja támogatta két padunk felújítását,
ez azonban tényleg csak kivétel,
ezt megérthetik,
és az a srác is, nahát,
milyen szemfülesek, igazán,
de az ő anyja a szülői bizottság elnöke,
tudják-e, hogy arisztokrata származású,
nos, igen,
de egyébként hajthatatlanok vagyunk,
kérem tisztelettel,
hajt-ha-tat-la-nok.

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

(egy igencsak rövid részletben.)

>>
... És eszembe jutott Bokonon könyvének Tizennegyedik Könyve, amelyet előző este végigolvastam. A Tizennegyedik könyv címe: "Mit remélhet a Földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján?"
A Tizennegyedik könyvet hamar el lehet olvasni. Egy szóból és egy pontból áll.
Így hangzik:
"Semmit."
<<

Lackfi János: Évnyitó

Diri bácsi az évnyitón
mindig idézget verseket,
ezt csinálta megint, de most
volt ebben némi döbbenet.

Azt mondta, lila tyúkanyók
tojnak autót a háztetőn,
meg hogy szeméttel focizik,
s világkupát nyer az eső.

Hozzátette, hogy vakegér
aranyat eszik meg szenet,
s hogy egy kiprüszkölt zongora
a marslakóktól üzenet.

Aztán kicsit zavarba jött,
látta, nem stimmel valami,
kezében a papírlapot
meg kellene fordítani.

Megfordította, s kezdte a
sajnos ismerős verseket,
hogy iskolánk egy nagy hajó
az élet vizén... rettenet!

És kapitánya a diri,
és vitorlája a tudás,
mi fújjuk a passzátszelet,
baromi jó vers, nem vitás.

Néha az élet viharos,
akkor egy kicsit betojunk,
máskor meg a tenger sima,
akár egy klassz kis betonút.

S a parton állva intenek
zsebkendővel a jó szülők,
és a szemükből könny csurog,
miattunk őszülnek meg ők.

S a tengeren lemegy a nap,
vitorla dagad, szél zokog,
az évnyitó is csak dagad,
elájul, aki el szokott.

És még mindig csak tart a vers,
hogy süllyedne már elfelé,
és csurogna deszkáin át
a raktérbe a kerge lé.

De nem süllyed, de nem csurog,
az iskola tovább hajóz
az élet zavaros vizén,
igazgatónk egy martalóc.

És látom ám a látomást,
hogy húsz év múltán ugyanitt
állunk, ünneplőnk leszakadt
és kihulltak a fogaink...

A diri hörögve beszél,
a mikrofon már rég halott,
hajóz, hajóz az iskola,
s ott állunk, szellemalakok!

Kis kilencvenéves aktuálpolitika

„Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. (...) Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« – Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist. Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.”

Stumpf Benedek András: Barbárok

Barbárok
(Új hódítókra várva)
           I.
A vasfüggönyt centire eladtuk,
Az ország kapuit kitárta.
Lakója mind főhajtva hallgat,
Új hódítókra várva.

Béke lesz itt, s nemcsak parancsra!
Már nem kell a keleti bástya;
S nem kell a nép, a balga,
Mely sírját önmagának ásta.

Itt már nem épül katedrális,
Róma nem küld koronát.
Lejárt az ezeréves bérlet,
S visszaigénylik Pannóniát.

S ha jön új raj, másfajta nép,
Vize már nem, de földje lesz elég,
Hisz önként átadja helyét
E sorsverte töredék.

          II.

Nincs már mit adnunk adóba,
Nem kell az üres hodály,
Hisz így is övék a fél Fasor,
És övék Bartók, és övék Kodály.

Nem kell a magyar ipar sem!
Olcsóbb a gőgös Paris-ba.
A digitális nyereg,
S az albinó paripa.

Induljunk inkább végső rohamra,
Mutassuk meg, még vagyunk,
Félszemével nem Dómot csodál majd
Jó Sütő hadnagyunk.

Előre hát az Óceánig!
Valahol Vizcayanál vár
Végső nyughelyünk,
A mór-magyar álomhatár.

          III.

Vagy menjünk vissza Napkeletre?!
Lassan úgyis besárgulunk -
Ujguriában szemlét tart felettünk
Vontszemű, bölcs Hadurunk.

Tál rizs, csésze tea,
Az embert ott is etetik.(Csak itt már az első
Gyereket is büntetik!

Túlnépesedtek az Indiák,
És éheznek Szomáliában.
Bölcs bankárok döntik el,
Ki szüljön Pannóniában!)


Sokunkat hazánk elhagyott,
S vendégünk csak a Duna -
Miránk már vár a Tien-san,
A kihalt népek rezervátuma.




[Mivel ezt a verset én legelőször a kárpátaljai Credo megzenésítésében hallottam, olvasása közben óhatatlanul az a – szerintem egészen jól elkapott – dallam zümmög a fejemben. Sajnos jó minőségű hangfelvételt nem találtam a számról – nálunk otthon bármikor meghallgatható stúdióminőségben is –, de egy koncertfelvétel meghallgatható itt, maga a dal 1:18 körül indul]

Győrfi Kata: A végéig maradjunk

ha nem tudsz felkelni a világos
ágyneműbe húzott hétfő reggeledből,
fekszem én melletted félálomban.
a magánhangzókba belehurkolok
egy hintát és abban ringatlak el
a sorok végén. te is csak félig
vagy ébren, azt álmodod,
hogy az otthonunkban egy fehér,
ikeás kanapén ülök, és nagy pocakom van.
én Freuddal álmodom, hogy virágot
hozott az első találkozásunkra,
és tejeskávét iszik - bármit jelentsen is ez.
ma reggel olyan közel vannak a fejeink,
hogy akár átléphetnél az álmomba,
és behúzhatnál egyet a partneremnek,
hogy mit képzel, csak úgy találkozgatni velem.
és aztán mindhárman átmennénk
a nappalinkba ápolni Freud sebeit.
néha megébredsz és lapos hasam simogatod.
én a magánhangzókba hurkolok
bele egy hintát, és abban ringatlak,
hogy csak ma, vagy legalább
ennek a sornak a végéig maradjunk délig az ágyban.

Demény Péter: Csilla (Kolindárium, április 22.)

Hallod-e, te kicsi Csilla,

az életünk nem egy Billa,

sem Kaufland, sem nem Cora,

inkább tán egy homokóra,

ha lepereg, nincs továbbja,

ha lezárul, nincs hovája,

ha elhagyod, nincs miértje,

mint az árvának fivére.

Úgyhogy élni igyekezzünk,

hullámokban élvezkedjünk,

forróskodjunk a homokban,

míg a Nap is el nem lobban,

míg a kagylók kiszáradnak,

éle lesz a sziklás partnak,

míg a dagály apály nem lesz,

míg a lanka lapály nem lesz.

Lackfi János: Komoly vers komoly szavalóversenyekre

Ötöst kaptam minden tárgyból,
mert értema zanyagot,
nem reppelek, hanem szépen
ülök éscsend bevagyok!

Lélegzetem visszafojtom,
már a vérem semkering,
én vagyok a legjobbkislány
összestana rakszerint.

Vécéreké redzkedéssel
az órát nem zavarom,
elpárolog tatokmindent
majdapóru saimon.

Túlságosan nem zsibongok,
megtanultam gondosan,
nem azérjá roksuliba,
hogy jólérez zemmagam.

Fertőtlen a cipőtalpam,
a hajamban masni van,
minden hajszál kifésülve
libegpárhu zamosan.

Azt mondtaja tanárnéni,
kicsinéma szobrokat
akar látni, éppen ezért
mélyhűtöttem magamat.

A tévében filmek mennek,
a filmekben szeretet,
semmi dara bolósgyilkos,
nemsíromki szememet.

Szüleimse veszekesznek,
egyikük sem ideges,
nem szólnak, hogy odébbálljak,
azapámnem üveges.

Nemüvölta szomszédnéni,
nemköpnekle a fiúk,
ezértvagyunk mindvidámak,
semmikorse szomorúk.

Az utcákon mind a bácsik
aranyosak, kedvesek,
aballonka bátalattmind
aranyszívet rejteget.

Haszavaló versenyleszmajd,
eztetetel szavalom,
ésmindenki könnybelábad
gyönyörűszép szavakon.

Varró Dániel: Átok

Fogad, miből hiányzik egy darab,
romoljon, vásson el, ha mást harap.

A percben, ahogy másra néz nevetve,
hályog boruljon mind a két szemedre.

Ha másnak domborul ki zsenge halma,
fonnyadjon el a melled, mint az alma.

Nyálad, ha szádra másik száj tapad,
apadjon el, mint eltévedt patak.

Nyíló öled, ha mást szorítsz karodba,
korhadjon el, mint férges fának odva.

A szíved, mint a megszáradt perec,
törjön ketté, ha véle mást szeretsz.

Áprily Lajos: Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj -

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelíd

vers-lelkek, viharos

vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő;

maholnap aszu ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásra nem elég-

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estére hull a nap.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis- ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

Szabó T. Anna: Szabadszállás

Szabadesés a gyűlöletbe.
A ráció ernyője nem véd.
Szabadesés a félelembe.
Zuhansz, mert nem nyílt ki az elméd.
Szívedre hallgass? A szív csukva.
Harag, hatalom, hon, határ, hit.
Lefele. Hogy meddig, ki tudja.
Ha rettegsz, elhiszel akármit.

Mert fenn megmondták, mit kell tenni:
ugrani. Csukott szemmel. Ennyi.

"Az ég alatt, hol minden ember
egyenlő": "mind csalódik végül".
Szabadsággal és szeretettel?
Gravitáció húzza, szédül.
Légszomj. Nincs mód már párbeszédre.
Szabad szállás helyett a fent-lent.
Lenéz, felnéz. Hogy szembe? Vége.
Megbocsátás? A vonat elment.

A félelem mindenkit elnyűtt.
Teher. Mi vagy ők. Nincsen együtt.

"Aki követ hajít utánad,
hajíts te vissza kenyeret..."
Szabad szállásod lesz e század
vagy megint rabság fenyeget?
De"ha majd minden ember tántorog..."?
"A gyereknek kél káromkodni kedve."
Ki néz le bátran? Csak a nyelv forog,
örvénybe szédít, hörgő őrületbe.

Aki zuhan, az hogyan legyen józan?
Jó: nem hiszek a gravitációban.

Turcsányi Elek: Színész a színjáték után

Ki voltam ifjú és bohó,
Vagyok ma vén, kihült kohó.

Koholtam lázas terveket,
Most eldobom e terheket.

Nekem már nem kell semmise,
Se nő, se pap, se szentmise.

Csak napsütés, csak fellegek,
Csak néhány jó szó kellenek.

Az élet fürge - elszalad,
Utánnafutnod nem szabad.

Én már csak lassan lépkedek,
Ha szépet látok, kétkedek.

Ha lassan lépek, ha futok,
Egyformán egy helyre jutok.

S megáll a szív, a kéz, a láb,
Ha egyszer nem birod tovább.

Riadtan görnyedsz össze, mint
Kinek halvány remény sem int.

Fáradtan, félszegen, bután:
Szinész a szinjáték után.

József Attila: (Talán eltünök hirtelen...)

Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Lackfi János: Miért ne olvassak verset?

Mert a költők meghaltak már úgyis.
Mert testükben nedvek voltak, húgy is.
Mert a vers mind búval vagyon aszva.
Mert amúgy sincs neki semmi haszna.
Mert rohadtul untam ünnepségen.
Mert versért nem ad csókot, ha kérem.
Mert erre ne költsék az adómat.
Mert költők nem dolgoznak, csak lógnak.
Mert a vers, az szent és érthetetlen.
Mert suliban rosszul értelmeztem.
Mert bizony a költő másra gondolt.
Mert ma így is elég fos napom volt.
Mert inkább egy sört bontok helyette.
Mert poénabb kimenni a meccsre.
Mert különben sík lúzernek néznek.
Mert nem jó a vers a sebre géznek.
Mert ma van a költészetnek napja.
Olvasson az ördög öregapja!

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka

építsd föl újra s újra

amit lerombol benned a

nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet

a százszor szétrúgottat

szítsd a parazsat nélküled

föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős

minden mit mondtam s mondok

nehéz nyarunk volt itt az ősz

s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és

magamban téged óvlak

ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak

Szabó Lőrinc: Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Varró Dani: Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

– Itt vagyok!

Tóth Árpád: Húsvéti apoteózis

A Nagyerdőn vagyunk! A viztorony mellett.

NYUSZIK KARA (üdvözli a felkelő napot).

Mi vagyunk a nyuszikák,

Rajtunk gyönyör uszik át,

Ma fog a húsvét lefolyni,

Ma fogunk, ma fogunk

Piros tojásokat tojni.

Megírta az Én Újságom

Szép húsvéti száma,

Tojunk egy szép piros tojást

Mindenkinek máma.

Mindenki kap egy szép tojást,

Nem vagyunk mi meddők,

Még Prohászka is kap tőlünk

Egyet avagy kettőt.

PROHÁSZKA HANGJA (a távolból).

Rátok gondolok, nyulacskák,

S kél bennem fohászka,

A távolból áldást küld a

Búcsúzó Prohászka.

Áldott legyen tojásotok

Sárgája s fehérje,

Tojjatok egy piros tojást

A szerbek fejére.

Hajnali görögtűz. A nyuszikák tojnak. A víztorony orma zengeni

kezd, mint Memnon szobra Egyiptomban, s ő is köszönti a hajnalt.

A VÍZTORONY:

Felépültem végre

Pótadói pízből,

De testemben nem megy

Sehogyse a víz föl.

Na de csakhogy felépültem,

Kint vagyok a vízből.

Csak egy nagy súlya nyom

Engemet a gondnak:

Mért van nekem olyan ormom,

Mint amilyen Párizsban van

A nagy Pantheonnak?

AZ ALKOTÓ SZAVA (t.i. a víztorony alkotójáé):

Ne nyomjon tégedet

Nagy súlya a gondnak,

Pantheonnak kell lennie

A jó víztoronynak:

Beléd lesz majd sok városi

Vívmányunk temetve,

Nagyszerűen illenek majd

A te - vízfejedbe.

A HÚSVÉT NEMTŐJE:

De most kezdődjék a locsolkodás,

Az ősi szertartás! Jó víztorony,

Loccsants a légbe enyhe vízsugárt,

Locsold le például a szürke port,

Mit Debrecenben szellők szárnya hord.

A VÍZTORONY (búsan):

Szép az, amit kegyed izen,

De kevés ahhoz az én kis vizem.

NEMTŐ:

S nyulacskák, ti is legyetek serények,

Viruljanak a nyuszika-erények,

Lustálkodni egyőtöket se lássak,

- Költsétek ki az ajándékokat,

Amit majd örömmel fogad

És elküld sok nagy férfiú egymásnak.

Igyekezzetek nyuszikák:

K. Tóth Mihály úr puszikát

Küldjön Márk Endre bácsinak,

Aki viszont barátilag

A kultúrtanácsnokot lepi meg,

Ez meg prezentet küld a Beöthynek,

És így tovább, körbe-körbe,

Költsetek ki egy új Nemzetes asszonyt

A Csokonai-körbe.

Csináljatok sok ilyen kedves dolgot,

Legyen Debrecen végre boldog.

Tableaux! A húsvét végleg felvirrad. Ünnepi csend,

melyben csak az üzleti élet halk pangása hallik:

Ping-pang,

Giling-galang.

Ácsi, ácsi.

Húsvétra írta ezt a jó kisgyerekeknek

Torpedó bácsi.

Dsida: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.