Demény Péter: Húsleves

Engem valahogy a mögöttesek
ijesztenek meg, mert például az,
hogy ismét megszavaztak egy macsó,
rasszista idiótát, az puszta hír, legyen könnyű
neki az aljasság, az viszont, hogy hányan szavazták
meg, és itt most nem a számokra gondolok, hanem arra,
hogy a többség, megint győzött egy, és megint
győzni fog, már országokban lehet mérni
az idiotizmust, földrészekben, és akkor
odavagyunk a pittsburghin, de hányan mennének
be egy zsinagógába, hogy szétlőjenek mindenkit,
és hányan köpnek mindenkire, aki alulmaradt
az élettel szemben, a részvétre, miközben
a húslevesről merengenek vasárnap a templomban,
ez lett a részvét, egy nagy adag húsleves, csak
nekünk jusson, aztán lőhetünk le mindenkit, vagy
hát azt mégsem, hiszen akkor nem lesz galuska,
de ha megtette, jól tette, férfi és fehér és bátor és
minden volt a javából, volt vér a fegyverében.

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam,

csupasz a vállad, csupasz a vállam,

s akár a bőrre tapadó inget,

cipeljük pőre kétségeinket,

meg azt a terhes, meg azt az áldott,

azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,

karjatárt árnyék lopva feszül meg,

szólsz botladozva, szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,

mint lüktetés a kötözött sebben,

s szavunk a semmi rácsához koccan

kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség

süketen kongja ideges csendjét,

s ebből a csendből,

ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,

magát veszejtő, meg nem bocsátó,

el nem eresztő, eszelős

fojtott kényszerűség,

vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,

emberi szóval nevezhetetlen,

amitől félsz és amitől félek,

amiért élsz és amiért élek.

Makay Ida: Mit jelent nekem ez a nyelv?

Mit jelent nekem a csontom, a zsigereim, az idegpályáim, a vérem, az agyam? Csak annyit: vagyok. És a legtöbbet: vagyok. A magától értetődő, a mindennapi csodát. A természetes varázslatot, amit másodpercenként átélek, és alig gondolok rá. Hiszen nyilvánvaló. Ugyanez a viszonyom anyanyelvemmel is. Magyarul beszélek, és ez csak annyit jelent: magyarul vagyok. Magyarul beszélek, és ez jelenti számomra a szellemi lét egyetlen lehetséges formáját. Mert véletlen és esetleges, hogy éppen ebben a hazában születtem, hogy magyarul nyílt meg előttem a világ.
„De mert így lett, hát törvénnyé meredt,
ahogy az anyag szeszélyeiből
formává forr a pontos oktaéder"
– írtam egy régi versemben, bár más összefüggésre utalva. Itt is érvényes. Mert törvény, hogy magyarul halljak és szóljak. Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.

Ez a nyelv adja nekem a verset. Kíméletlen ellenfelem: küzdelem nélkül nem ajándékozza egy parányát sem.
Legigazibb társam: általa lesz testté az ige, verssé a gondolat és a vágy.

Ezen a nyelven hívom a szerelmet.
Ezen a nyelven szólítom a halált.
Ezen a nyelven hallgat majd felettem a csönd.

Demény Péter: Rondó a világról

Tornay Krisztinának

A más-korokban volt gyűlölség
nem mentség nekünk semmire,
bár hát a gyűlölet-körülség
emberi, fájó vasfejűség,
a más-korokban volt gyűlölség
nem mentség nekünk semmire.

A sok rasszista, náci, komcsi,
s a dicső inkvizíció -
attól a lelkünk nem mosod ki,
inkább biz elkárhozol most ni,
ha mint sok rasszista, náci, komcsi,
azt mondod, hogy gyűlölni jó.

Hogyha azt mondod, ez az ember -
hát ez is az, nem mondok ellent.
De őt mindig a jobbal, szebbel,
magasabbal űzné a szellem,
s ha ezt nem szeretné az ember,
teremt magának önként ellent.

Meg hát végül is Istenével
találkozik az utazásban,
szembemegy gyávmerőn a véggel,
szívén jó vagy a gonosz térdel,
és mit mond majd, ha Istenével
találkozik az utazásban?

Nem mondhatja, hogy MÁS akarta,
sem pedig, hogy más is csinálta:
tetteit önmagára szabja,
és Isten is csak neki adja,
végül is akárki akarta,
maga kezével ő csinálta.

Ez persze mégsem egyszerű,
mondhatni, sokkal bonyolultabb,
de ha a mérce kisszerű,
és a hit is csak hit-szerű,
hát hogy is legyen egyszerű,
és mért ne lenne bonyolultabb?

Demény Péter: A kisfiú és a hómókus

Volt egyszer egy kisfiú, akinek a szülei a Jeges-tenger egyik szigetén éltek. Sem az anyja, sem az apja nem szólalt meg soha igazán. Előre megfogalmazott mondataik voltak, melyeket mindig a megfelelő pillanatban használtak. Ha tél volt, azt mondták, tél van, esetleg: hull a hó. Ha nyár jött, azt mondták, nyár van, esetleg: nagy a hőség.

Voltak aztán más mondataik, ezeket a szemmel láthatólag rossz dolgokra használták, és jót csináltak belőlük általuk. Ha veszekedtek, így szóltak: nincs semmi baj. Ha a kisfiú haragudott az apjára, így: mégiscsak az apád. Ha az anyjára haragudott, azzal vigasztalták: ilyen ő.
A kisfiú mintha nem is az ő gyermekük lett volna. Mindenre kíváncsi volt, mindent szeretett volna megtudni, meghatározni. Nem értette, hogy lehet letagadni a valóságot. Egyszer aztán azzal jött haza télen, hogy nagy a hőség. Anyja és apja egymásra néztek, majd hirtelen közös erővel elagyabugyálták. Ütötték-rúgták, ahol érték, és a végén azt mondták: ez a mi fiunk. Annyi megvetés, annyi meg nem értés volt a szavukban és a szemükben, hogy a kisfiú már dacból is megismételte: nagy a hőség. Erre anyja és apja legyintettek, és mindketten a dolguk után láttak.
A kisfiú egyedül bolyongott a hómezőkön. Egy nap találkozott a hómókussal. A mókus azt mondta neki: hull a hó a szívedben. A kisfiú azt válaszolta: nekem nincs szívem. A mókus megrázta a farkincáját, és kijelentette: szíve mindenkinek van, akkor is, ha nem beszél róla.
Ezentúl minden nap találkoztak. A kisfiú nyugodt szívvel mondhatott bármit, a mókus igazi választ adott. Otthon már nem mondott semmit, de nem is vitatkozott a szüleivel. Aki némaságot, vagy ami még rosszabb, elhallgatást fogad, azzal nincs mit beszélni, beszélgetni pedig éppenséggel lehetetlen.
Telt-múlt az idő, a kisfiúból nagyfiú lett. Egy szép napon, amikor ismét hullt a hó, megkérdezte a mókustól, meglátogatja-e a wigwamjában, mert hamarosan lesz neki olyan. A mókus azt felelte, amíg csak él.
A kisfiú, aki nagyfiú lett, de még mindig kisfiúnak érezte magát, felépítette a wigwamját. Anyja és apja meglátogatták olykor, de bármit is mondtak, a kisfiú mindig ellentmondott nekik, közben remegve várta a pillanatot, hogy ellentmondjanak neki, mert akkor kiderült volna, hogy valamennyire mégiscsak látják az igazságot. Ők azonban soha nem mondtak neki ellent, később már nem is látogatták egyáltalán.
Egy nap a kisfiú megkérdezte a hómókustól, minek van a szív. A mókus elgondolkodott, aztán azt válaszolta, azért, hogy helye legyen az igazságnak, bármennyire nincs is rá vevő. A kisfiú megrázta a fejét, és azt felelte, azért van, hogy az ember belenézzen, és meglássa az igazságot. A mókus mosolygott, aztán azt mondta, ezért is, igen.
Megint teltek-múltak az esztendők, sok rövid nyár elmúlt, a kisfiúból öregember lett, a mókus farka teljesen elfehéredett. Menjünk, mondta egy szép nap a kisfiú. A mókus bólintott. Ideje volt.

Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Márkus Barbarossa János: Reggel

A karórádra nézel
És pontosan tudod:
Ez már a létezés:
-Na basszam!
Ilyenkor az a másik nem ketyeg:
-centid álmodik az araszban.

Tehát a reggel:
Fogmosás.
Bélműködés.
Vízhólyag.
Semi lárma.
Cipőfűző és nagykabát:
-Babérliget,
Citromfa vár ma.

Kezedben bátor kalapod.
Tükörben nyugtázod alakod.
Ismét az óra.
Ajtódról leveszed lakatod
S kikopogtatsz a folyosóra.

Faludy György: Delfinek

Hányszor láttam már őket így, csoportban!

Öten-hatan, vidám artistanép

ezüst trikóban, mint a torpedók,

nekilendülnek a hajó orrának,

lebuknak s máris ott vannak a túlon.

Felnéznek ránk: tetszett-e a bravúr?

Auckland előtt, hová nehéz bejutni,

egy delfin, még a század elején

révkalauznak állt és elvezette

a kormányost a víz alatti szirtek

közt, s olykor-olykor visszapislogott:

jól jön mögötte? S ha a révbe ért,

már úszott vissza, a következő

hajóra lesni. Félálomban gyakran

jut az eszembe. Vajon él-e még?

Húsz év előtt két katona-bajtársam

felborult csónakjukkal a viharban

Eniwetok előtt. Már fuldokoltak,

mikor egy végtelen erő labdázni

kezdett velük, s emelte, vitte őket

a koráll-zátonyig. Egy pillanatra

látták csak a delfin hideg szemét.

Derék tudósaink már néhány éve

kutatják, hogy a delfinek mily módon

érintkeznek száz mérföld távolságra

magas rezgésű hangskálán, s az apró

delfin mért ismeri rögtön, gyakorlat

s tanulás nélkül szülei egész

szótárát: vagy hogy terhessége végén

miért kíséri a delfint néhány

segítőkész hím és nőstény, mint hogyha

szülőasszonynál álló ápolónők

és orvosok volnának? Ezt kutatják

tudósaink, meg száz más dolgot, mely mind

roppant érdekes és lényegtelen.

Engem inkább az izgat: honnan tudják

e vízlakó állatok, hogy az ember

nem bírja ki a tengert és utál

belefulladni? S mért segítik partra,

mikor nekik a bunyán-fa alatt

nem prédikált könyörületről Buddha?

Miért rohannak neki a cápának,

mely menekül előlük, s verik át

lágy oldalát állcsontjuk dárdájával?

A morálfilozófia mely lapján

olvasták, hogy a gonoszt minden módon

üldözni kell, akkor is, ha csak mást bánt?

Oly messze vannak; meg sem értjük őket.

Ezeket nem kondicionálták, hogy

városállamba tömörüljenek,

tanuljanak, civilizációkat

teremtsenek, majd szétverjenek mindent.

Agyukba nincs pokolgép beszerelve,

nem válogatnak jó meg rossz között.

Versenyt úsznak, tornásznak, szeretkeznek,

szórakoznak és örülnek, ha mást is

mulattathatnak, s a szamaritánus

gesztusokról sem feledkeznek el.

Hogy mit gondolnak rólunk? Nehéz lenne

tisztázni. De ha békés, ideális,

boldog s könnyed életútjukra gondol

az ember, meg pompás ösztöneikre,

úgy feltehető, hogy a hullaszag,

mely gyilkos-öngyilkos fajtánkból árad,

előttük sem egészen ismeretlen.

Talán ezért oly megvetőn hideg

a szemük, mikor egy salto mortale

után felnéznek ránk, vagy a hajó

szakácsa kövér halat dob nekik.

 

(Szicília és Malta közt, 1965. május)

Faludy György - Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.