Szilágyi Domokos: Napforduló

- Igen, igen, tudom. Nyári napforduló.

Hívattam, Mester, fáradjon be, Mester.

Éppen csak csúcsos süvegem

csapom fejembe. Nem szeretnék

napszúrást kapni. Egy pillanat

és mehetünk is.

Hogy ne még?

Tessék, kínálhatom hellyel is, ha már ragaszkodik

efféle formasághoz.

Hozott vodkát? Ó, csuda kedves.

Úgy ül itt, mintha örökre.

Persze, persze, hosszú a nap. Napforduló napja.

Nyári napfordulóé.

Születésnapom.

Az enyém, meg hát ... az izé. Az egyezségünké.

Muszáj beszélni erről?

Muszáj?

Hogyne, hiszen a maga napja ez. A diadaláé. Tessék,

mehetünk, itt van az úgynevezett lelkem,

viheti.

Bár, őszintén szólva, nem tudom, mit eszik rajta.

De ez nem tartozik rám.

Hogy módot ad a végső számvetésre?

Muszáj meglennie?

Isten neki, fakereszt. Bocsánat, nem akartam megsérteni,

az istent csak megszokásból említettem.

Na jó.

Megbántam-e az egyezséget?

Még kérdi?

Nincs egyezség, hogy előbb-utóbb az ember meg ne bánná.

Pedig a mienk csábítónak ígérkezett.

Maga azt mondta: Ifjúság, és én bedőltem.

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!

Muszáj folytatni? Persze, most maga élvez.

Egyszóval: Ifjúság. Remény. Bizodalom.

Küzdelem. Siker. Győzelem. Csalódás. Újrakezdés. Remény.

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig! Ameddig akarom!

Pirospozsgás arcok. Nemi potencia.

És nyughatatlanság, örökké. Vágy, új küzdelemre, nőre,

sikerre, pénzre ésatöbbi.

Frissesség. Vígság. Céltudat. Romantika.

S a hit, a hit, hogy érdemes!

Hit a Célban és abban, hogy a Cél a Küzdelem maga!

Eredmény is, persze, itt-ott. Mézesmadzag.

Hogy abba ne hagyjam soha! Ne lehessen nyugalmam.

Mester!

Legyen ezerszer átkozott!

Maga ellopta tőlem a hitetlenség nyugalmát!

Az aggság bölcsességét!

Cinikus vagyok? No, ne mondja. Hogy oda ne rohanjak.

Ne feledje, éjfél még messze,

még mindig túl fiatal vagyok a cinizmushoz.

Éjfélig még halhatatlan vagyok.

Nem, csak a saját logikáját

olvastam a fejére, Mester.

De folytassuk. Egyszóval: Ifjúság.

Erő. Egészség. Rugalmas izmok,

sosem-meszesedő véredények,

éber agy, ép fogak, - :

megrágni a történelem rágós tényeit;

lelki immunitás,

türelem, öszvéri makacsság,

gyönyör, amennyi csak beléd fér! öröm! bosszúság!

kínlódás, eufória - mindegy: csak unalom ne!

Hogyne, tudom, így szólt az egyezség és csábított is.

Ki a fenét ne csábított volna!

Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!

S lelki immunitás:

a halhatatlanság ábrándja - végső pillanatig!

Ne szóljon közbe. Mester. Nem akartam beszélni,

maga kényszerített, hát fogja be a száját, hallgasson végig,

még messze az éjfél. Nyári napforduló!

Egyszóval: Ifjúság. Seregnyi apró és hatalmas

dolog, tény, folyamat, állapot, amit

hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.

Az utolsó szó jogán beszélek!

Boldog voltam, igen. És fiatal, mindvégig, és vidám

és küzdő kedvű és győzedelmes és csalódott és mindig újrakezdő,

örökké nyughatatlan. Becsvágyó és becsületes, remélhetőleg.

Jó volt, sok minden jó volt.

Örvendeni egy csóknak is. Megfogalmazni egy megfoghatatlan

dallamot. Vagy csak ülni a parkban, egy padon,

valakivel,

s szoknyája alatt kutakodni.

S ami legfontosabb - nem is hinni, hogy vége sose lesz,

csak megfeledkezni róla.

Pontosabban: nem gondolni rá.

Mert a meggondolatlanság az ifjak

s a feledékenység a vének szerencséje, áldása. Én

csak az előbbit tudhatom,

így szól az egyezség, ugye.

Jó volt, persze, evezni a Dunán,

felszökni zergés szirteken;

röhögni nagyokat; jó volt a hit,

hogy egy-egy mozdulatommal

valamit én is megmozgathatok,

s büszke lehetek örökös

éberségemre, Mester,

arra, hogy még álmomban is

résen vagyok s hiába akarnám

kikapcsolni fejemben a riasztókészüléket:

nem sikerülne.

Ez is hozzátartozott

az egyezséghez, a sok apró, hatalmas, jelentős vagy érdektelen

dologhoz, állapothoz, folyamathoz, amelyet

- mondtam már -

hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.

A boldog állapothoz, amelyet

nem az eredmény, csak a szándék határoz meg. Amelyben

erőt jelent a Hit, olyan Erőt,

hogy meg kell hódolnia előtte minden emberfiának

(különben istenfia is

emberfia volt, csak törvénytelen - :

kuss, drága Mester:

az utolsó szó jogán

rosszmájú is lehetek -

aminthogy vagyok is).

Szégyen, nem szégyen, de most már

fáradt vagyok.

Nincs fárasztóbb, mint a dicséret,

s én eddig mást se tettem,

agyondicsértem, Mester, magunkat

és egyezségünket. Fáradt vagyok,

de még mindig messze az éjfél,

s munkál bennem az indulat, a végső

- nem szívesen hallgatja meg, tudom,

de nem mondok le az utolsó szó jogáról! - :

Mert jöhetsz, örök ifjúság,

boldogság, küzdelem, csalódás, győzelem, remény,

mulandó halhatatlanság, amelyről

csak az utolsó pillanatban

derül ki, hogy mulandó - :

itt van, Mester, az úgynevezett lelkem,

viheti rögtön, habár nem tudom,

mit eszik rajta. De hát

ez nem rám tartozik.

Én csak egy utolsót üvöltök,

s követelem a fáradtság jogát!

Követelem, mert végre

pihenni akarok!

Az aggság jogát is követelem,

a feledését, bölcsességét;

azt is, hogy ne érdekeljenek a nők,

hogy legyek impotens,

követelem a nyugalom jogát,

a megnyugvásét; azt, hogy beletörődjem

abba, amibe (nem, hogy nem lehet, de)

szerződésünk nem enged;

a halál jogát, igen, a Halálét

követelem, Mester! Mindent követelek,

amitől elestem ezzel az

átkozott szerződéssel!

Ó, Mester, Mefisztó,

már kezdek hülyeségeket beszélni.

Öt perc múlva éjfél. Mehetünk.

Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás

Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes,

hercig, kicsi édes,

olyan, aminőket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó nagyanyáink,

méhükkel örökké bajlódó nagyanyák, szegények, angyalgyártó kisiparosok; - : mert bűnnek

nem bűn, csak ama bizonyos eredendő; és isten angyalkáit szaporítani talán még erény

is.

Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnytalanul is, úgy zuhantam,

bukóröpülésben, íves vinnyogással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével, mint egy

berepülő-pilóta.

De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat, melynek hasznát veheti az ember, ki meg

akarja tisztítani e pókhálós századot.

Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ minden lebegő

pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd, szöszi, kicsi édes,

óvja őket a túl sok fagyitól, elhallgatja előlük az angyalgyártás kis- és nagyipari módszereit,

estente mesét mond arról, hogy a Sárkánynak mind a hét feje tökkelütött, és különben is

a Sárkány csak arra jó, hogy levágják neki mind a hét fejét,

mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány mulandó. Elég ennyit tudnotok a

mulandóságról.

Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót már a Paradicsomban sem

szerettem,

pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt célja egyéb,

mint a sarki rendőrnek: pirosra állítani a lámpát. Nos hát, nem lettem sarki angyal,

s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj:

egyszer bőven elég.

Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan,

kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen, B12-lhetetlen,

figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy az a Sárkány nem is

olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy Meseország valami különös világ,

mindennapi dolgok történnek ott is,

tegnap például vekkerszínű strandfelhő úszott a palatetőn s a walesi hercegérsek elsőszülött

fia szinkrofazotront szült egy okker éjszakán, de mire megjöttek a mentők, elfolyt már a

nehézvíz,

és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam sorban kapcabetyárbecsületért és mire odaértem,

elfogyott,

ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért megvette Ferenc Jóska Rhesus-

faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belőle a golyóscsapágyakat, hát nem egy

bosszúság?

Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg ki nem derült, hogy folliculinnal üzérkedik!

Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt semmi különös, nincs semmi baj, mindezt csak

úgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukórepülésben, a huszadik század közepén,

mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudományom: az élveboncolás,

nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élő tetem, igen. Hagyjatok békét a logikámnak.

Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt, hogy megkérgesedett,

pedig még csak pár millió éves,

s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi mindent kibírt, ami - nem

vele történt! Tudjátok-e,

hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő,

hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne csodálkozzatok a primitív

törzseken, melyek szentnek tartották az őrülteket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen

agyvelőt, kislányok, kisfiúk, s okuljatok. És

angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit, szelídet, gyolcspendelyűt, tollseprű-

szárnyút, sztaniol-glóriásat,

és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem, aki nem lettem angyal, tollsöprűszárnyú, sztaniol-

glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig, kicsi édes,

énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével

zuhantam ide,

énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, csak ennyit

mondjatok:

„szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába

küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint

tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra

atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint

tenmagadén” - :

csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,

én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös,

sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele

fogok halni.

Van egy jó barátom, vízirigó az illető,

megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek alól

a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,

hogy lehetett volna angyalka, édes,

mennyei dolgokban járatos,

s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre tördeljem e sorokat, s akkor

nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.

Tudjátok, ha én ember volnék,

ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen

(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),

ha ember volnék, mondom,

szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő

kényszerleszállóknak.

Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?

Páskándi Géza: Őszinte pillanat

WC-fülke áll az előtérben, de ezt az olvasónak nincs honnan tudnia; az író és az alakok közös titka ez. A vécés néni a fal előtt áll, egyik kezében, a balban pemzli, akkora, mint egy kisebbfajta meszelő, a másikban jól látható, nagy ácsceruza van. Elmélyülten, fejét kicsit olykor félrebillentve, fogával nyelve hegyét harapva ír valamit a falra. Néha egy-két lépést tesz hátra, s mint akinek tetszik az, amit írt, elégedetten mosolyog. A néni lába előtt nagy, elhasznált konzervdoboz, benne festék. Néha a jobb oldali falon, vagy a bal oldalin, esetleg mindkettőn egyszerre árnyak tűnnek fel, furcsa hangok és zajok hallatszanak. Ilyenkor a néni ijedt gyorsasággal mártja be a pemzlijét, és sebesen lefesti, amit az imént fölírt; a pemzlizéssel egyidőben jó hangosan átkozódni is kezd.

NÉNI
Szégyentelenjei! Annyi szégyen sincs bennük, amennyit a szemükbe tehetnének! Csak firkálnak itt mindenfélét, pazarolják a ceruzájokat, amiket a szüleik vesznek nekik drága pénzen. Meg az eszüket is pazarolják, ha van az ilyeneknek olyanja. Hát az Isten már nem veri meg soha az ilyeneket? (A falon árnyak jelennek meg, gyors pemzlizés, ahogy az árnyak és zajok eltűnnek és megszűnnek, Néni ismét írni kezd, de most már a fal egy másik helyére; kissé mozgó szájjal betűzi a saját szövegét; ismét árnyak, megint pemzlizés.) Így blamálni, így blamálni egy Arany Jánost! Méghogy versek! Nem félnek az Istentől?! Hogy sorvasztaná le mind a tíz körmüket az Úr! Mert ezeknek nincs szentségük, azért tanítják őket írni, hogy ilyesmiket firkáljanak a falra. De bezzeg haza, a szüleiknek nem írnak hónapszámra egy levelet se, várhatja az anyja-apja, hogy írjon két sort, de arra nincs ideje, erre meg van, arra nincs ceruzájok, erre meg van. Jaj, uram, büntesd meg őket! (Árnyak el, Néni ismét ír, sőt most már rajzol is, ilyen messziről nem látni, mit, újabb árnyak, megint pemzlizés.) És ezek a rajzok! Mért nem megy az ilyen festőiskolába! Mert oda tandíj kell, itt meg ingyen lehet garázdálkodni! Jaj, Uram, micsoda rajzok, jön az embernek ki a gyomra! (Árnyak el, Néni most már írás közben is, de halkabban, mintegy magának beszél.) Mert az igazság az, hogy már egy jó idő óta senki sem ír a falra semmit. Régebb tele volt mindenfélével, még el is szórakozgattam rajta, volt egész nap mit olvasni, nem unta magát az ember. Jött az ellenőr, és parancsba adta, hogy a sok szöveget le kell meszelni, aztán valahányszor jött, gondoskodtam, hogy mindig friss mész legyen a falon, hogy lássa, van itt munka elég! De egy idő óta sehol semmi. Unom is magam, meg aztán az ellenőr is megharagudna, ha nem lenne mit lemeszelni. (Árnyak, gyors pemzlizés.) Csak elkapnék én egyszer egy ilyent, egy ilyen garázda csibészt, meg se állnék vele a rendőrségig. Vagy van itt erkölcs, vagy nincs! Vagy el kellene venni tőlük a ceruzájokat. Amikor bejönnek, meg kéne motozni őket, s amikor mennek ki, visszaadni nekik. (Árnyak el, ismét ír, amikor kész van, mintha kicsit belefáradt volna, ceruzáját köténye zsebébe ejti, kissé hátrább lép, nézegeti a feliratot, és nem veszi észre, hogy most két férfi jön be, és a háta mögött megáll.)

ELSŐ FÉRFI
Jó napot!

NÉNI
(összerezzen): Jaj istenem! (A pemzlivel a fal felé bök, Második férfi azonban megfogja Néni karját.)

MÁSODIK FÉRFI
Ne! Ne!

NÉNI
(Elsőhöz): Jaj, maga az, ellenőr úr?!

ELSŐ
Én hát, ki lenne más.

NÉNI
Épp most pemzlizem ezeket a… Jaj, vénasszony létemre is sül ki a szemem, ahogy olvasom őket!

MÁSODIK
Tessék csak hagyni. (A falhoz lép, betűzget.) Nagyon jó! (Élvezi.) Micsoda rímek! Remek! (Elsőhöz.) Tudja maga, mi a költői hasonlat? Na, ez az! (Ujjával a falra mutat.) Na nézze csak meg, vagy talán tudja?!

ELSŐ
(kissé szeppenten): Nem. (Odalép, olvassa, de látszik rajta, hogy ezután sem tudta meg, mi a költői hasonlat.)

MÁSODIK
Aki ezt írta, istenadta tehetség! Én mondom, az én szimatom nem csal, érdemes lenne utánanézni, ki írta, esetleg beadni valami iskolába.

NÉNI
Hát… Én is látom… De ha egyszer tilos.

MÁSODIK
Hány tehetség kallódik így el! Mert ha jól meggondoljuk, ez is egyfajta folklór, akárcsak a viccek. Mennyi névtelen alkotó! (Nénire néz.) Hát nem?

NÉNI
I-igen.

MÁSODIK
És még a versek válságáról beszélnek! Nem tartják önök jellemzőnek, hogy ezeket a dolgokat az ifjak versbe fogják, s nem prózában írják meg? (A falhoz lép.) Ez az aforisztikus tömörség!

NÉNI
Csak ne lennének olyan disznók, hogy az ember ájul el, én nem is olvasom el, mert eltörött a szemüvegem, s amikor a rajzokat meszelem le, direkt behunyom a szememet.

MÁSODIK
Nekünk ez kell. Ez az őszinte pillanat, ezt meg kell ragadnunk.

NÉNI
Én azért csak lemeszelem. Mert még nézni se tudom.

ELSŐ
Nem kell lemeszelni. Tilos. Mától kezdve tilos. (Körülnéz.) Van még ezen kívül?

NÉNI
(értetlenül): Nincs.

ELSŐ
Miért nincs? Mert lemeszelte, azért nincs. Meg fogom büntetni, mert lemeszelte. Ki mondta magának, hogy lemeszelje?

NÉNI
(ijedten): Hát nem tetszik emlékezni? Épp az ellenőr úr még régebb. Azt tetszett mondani, hogy levon a fizetésemből, ha nem meszelem le. Hát nem azt mondta akkor az ellenőr úr?

ELSŐ
Az akkor volt. Ami akkor volt, akkor volt. Most más van.

NÉNI
De hát én ezt most nem értem akkor.

ELSŐ
Az nem fontos, hogy értse, maga csak ne meszelje le. Megértette?

NÉNI
Nem. Ezelőtt két évvel azt is tetszett mondani, hogy el tetszik bocsatni az állásomból, ha nem meszelem le.

ELSŐ
Ezért most meg kellene büntetnem magát.

NÉNI
Én Istenem! Mit vétettem?

ELSŐ
(komoran): Lemeszelte.

NÉNI
Egy évvel ezelőtt meg azt tetszett parancsba adni, még az elsötétítés idején, hogy naponta háromszor meszeljem le.

ELSŐ
Akkor az volt, most ez van.

NÉNI
Ezelőtt még egy hónappal azt tetszett mondani, hogy naponta ötször…

ELSŐ
Ezután nem fogja lemeszelni, illetve… (Másodikra néz.)

MÁSODIK
Magyarázza meg neki.

ELSŐ
Parancsára! Értettem! (Nénihez.) Na: a tavaly le kellett meszelni, most nem kell lemeszelni. Világos?

NÉNI
Nem.

ELSŐ
A tavaly a kormányzó úr, valamint a Városi Közüzemek, továbbá a Polgári Köztisztasági Intézet tizenkilenc per huszonnégy per kétszázötvenhárom számú napiparancsa alapján és értelmében arra utasítottam, hogy meszelje le. Most ez megszűnt, így hát ne meszelje le. Értette?

NÉNI
Nem.

ELSŐ
(magyarázólag Másodikhoz): A vénasszony mindig nehézfejű volt.

MÁSODIK
Hagyja csak, majd én megmagyarázom. Ezeket a verseket ugyebár nem meglett emberek, nem ősz fejű vének, hanem ifjak írják a falra. Ezt érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Mikor ezeket írja az ifjú, ugyebár egyedül van. Érti ezt?

NÉNI
Értem.

MÁSODIK
Amikor pedig az ifjú itt és így egyedül van – őszinte. Még mindig érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Nos, mi, akik mindent gyűjtünk, kíváncsiak vagyunk erre az őszinte pillanatra, arra az őszinte pillanatra, amikor az ifjúság legbensőbb dolgait kiírja a falra, vall önmagáról, elképzeléseiről, estébéestébé… érti ugye?

NÉNI
Értjük.

MÁSODIK
Na, ezért többet ne meszelje le. Mi majd jövünk és elolvassuk, és csak azután meszelheti le, hogy legyen helyük a többieknek is írni a falra. Megértette?

NÉNI
Meg.

ELSŐ
Maga tehát nem meszel, nem pemzlizik, nem sikál, nem kapar, nem fest! Érti?

NÉNI
Igen.

MÁSODIK
Tehát magától függ az a kép, amelyet én és a kollégáim magunknak az ifjúságról kialakítunk. Nem kicsi dolog, nénike! Maga egy honleány! Hogy lássák, van ifjúságunk! Lássa mindenki: nem halt meg az ifjúságunk. Nem kicsi dolog! Egy egész ifjúság képe, egy egész ifjúságé! (Lelkesítően megveregeti Néni vállát, mindketten el.)

NÉNI
(kábán áll): De hát… az ifjúság… a fronton… vagy a javítóintézetben… (Hirtelen kihúzza magát, szinte büszkén veszi elő ceruzáját, a falhoz lép, motyogva.) Így már más, így már van… értelme van. Így már, istenem, van értelme… (Szünet.) Helyettük. (Szünet.) Egy ifjúság… istenem, egy egész ifjúság…





[Ajánlom a többit is elolvasásra, vannak még bőven gyöngyszemek, a címadó darab is például :) Online elérhető itt.]

Demény Péter: Életrajz

Férgyessi Frici csak a
gazember zsidókat
utálta, azokat, akik
kizsákmányolnak és
szipolyoznak és irányítják
a világot és megvásárolták
Ady Endrét, és közben még
röhögnek is, hogy tépném
le a vigyorukat a görbe
orrukról!

De igazán csak őket,
mást senkit, és
ezerszer elismételte, hogy
vannak rendes zsidók, és
azokkal neki semmi
baja.

Mégis jó magasra emelte
a puskatust, amikor
Radnótira és Szerb
Antalra kellett
lesújtania.

Gyáva, aki nem képes
a mások életét feláldozni
a közös jó felhevült
érdekében.