Lackfi János: Évnyitó

Diri bácsi az évnyitón
mindig idézget verseket,
ezt csinálta megint, de most
volt ebben némi döbbenet.

Azt mondta, lila tyúkanyók
tojnak autót a háztetőn,
meg hogy szeméttel focizik,
s világkupát nyer az eső.

Hozzátette, hogy vakegér
aranyat eszik meg szenet,
s hogy egy kiprüszkölt zongora
a marslakóktól üzenet.

Aztán kicsit zavarba jött,
látta, nem stimmel valami,
kezében a papírlapot
meg kellene fordítani.

Megfordította, s kezdte a
sajnos ismerős verseket,
hogy iskolánk egy nagy hajó
az élet vizén... rettenet!

És kapitánya a diri,
és vitorlája a tudás,
mi fújjuk a passzátszelet,
baromi jó vers, nem vitás.

Néha az élet viharos,
akkor egy kicsit betojunk,
máskor meg a tenger sima,
akár egy klassz kis betonút.

S a parton állva intenek
zsebkendővel a jó szülők,
és a szemükből könny csurog,
miattunk őszülnek meg ők.

S a tengeren lemegy a nap,
vitorla dagad, szél zokog,
az évnyitó is csak dagad,
elájul, aki el szokott.

És még mindig csak tart a vers,
hogy süllyedne már elfelé,
és csurogna deszkáin át
a raktérbe a kerge lé.

De nem süllyed, de nem csurog,
az iskola tovább hajóz
az élet zavaros vizén,
igazgatónk egy martalóc.

És látom ám a látomást,
hogy húsz év múltán ugyanitt
állunk, ünneplőnk leszakadt
és kihulltak a fogaink...

A diri hörögve beszél,
a mikrofon már rég halott,
hajóz, hajóz az iskola,
s ott állunk, szellemalakok!