Ki tudta volna rajtad kívül
elviselni nyers duzzogásaimat,
mikor nehezen kiszámítható időközönként
a sértettség ketrecébe vackolódtam,
és vad vitázás után egyszer csak áttört bennem
valami furcsa gát, és mint barlangjába
Minótaurusz, tüskéi közé mogorva sün,
húzódtam vissza belső tengerembe,
mely kilátástalan, dühödt ritmusban
csapdosta partját, teljesen értelmetlenül.
Nem érthetted, miféle hiúság horgadt
fel bennem ilyenkor, s követelte,
hogy légballonná puffadt
hamis önérzetem nevében
felszedjek horgonyt, kötelet,
s részeg hajómon önmagam fortyogó
nyílt vize felé vegyem az irányt.
Emlékszem, mikor először történt
közös életünkben, és magyarázat,
érvelés, gyengéd megbeszélés
helyett egyszerre lobbant bennem
a talán nemzedékek óta utazó harag,
és kimentem a kertbe, hogy a régi mérleg
rozsdás, tízkilós súlyát cibáljam és dobáljam
az éjszakai kert földjébe döngve.
Később dúltan, viharosan sétálni mentem
árkon-bokron át, míg bennem fortyogott
az örvény és el nem csillapult.
És míg vélt sértettségem sebeit
vakarászta önkínzó kegyetlenséggel
egyik énem, fejemben hátratett
kézzel járkált egy harisnyás-cipellős
német úr, talán porosz, és higgadtan
ismételte sorozatos szemrehányásaimra
válaszképpen, hogy hiszen jól tudom,
fantomokkal hadakozom, az izzó máglya
fényében idomtalanra növesztett,
alaktalan árnyakkal, nincs se testük,
se lelkük, árnyékbokszolás, ébredjek
fel, hahó. Hiába persze mindez,
ha közben a dúvad én ajtóba verdesi
fejét, óvatos duhajként, ne vérezzen
azért, de higgye megközelíthetetlennek,
veszélyes és kiismerhetetlen lénynek
mindenki érte, az a piperkőc pedig folytatta,
egy-egy eltévedt ütés útjából játszi könnyedén
elugorva, hogy nézd, fiacskám, meddig
játszod még komédiádat,
otthon vár egy angyal,
nem érti, nem is értheti belső vergődésedet,
mégis elfogadja, mégis fejet hajt,
neki van igaza, bebizonyítom
tételszerűen, hadonássz csak, ha jólesik,
hát meddig óhajtasz még vaddisznó
módján fetrengni dagonyádban.
Különben csak tessék, ne zavartasd
magad akár az egész világtól, ha bolondot
akarsz csinálni magadból, senki se gátol,
ugyanolyan szeretettel, csak szörnyarcodtól
kissé ijedten vár vissza majd az a kislány,
kit még gyerekszobájából ragadtál el
magaddal, s most merészségét efféle
fellengzős rohamokkal fizeted meg.
És lassan oszlott szememről a vérköd,
úgy bámultam magam elé meredten,
mint a hentes, ki indulatában saját kezét
csapta le, és most ott hever előtte
a tőkén, hús a húsából, minden csupa
vér, most vissza kellene varratni valahogy,
Úristen, mondd, mi lesz, és ki kellett
aludnom vinnyogva, elvackolódva
ezt a szesznélküli mámort, melynek
tébolyában levágtalak magamról,
és te mindig visszaforrtál hozzám,
egyek lettünk, testrész a testrésszel:
kétfejű, nyolclábú szerelemszörny.
