Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam,

csupasz a vállad, csupasz a vállam,

s akár a bőrre tapadó inget,

cipeljük pőre kétségeinket,

meg azt a terhes, meg azt az áldott,

azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,

karjatárt árnyék lopva feszül meg,

szólsz botladozva, szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,

mint lüktetés a kötözött sebben,

s szavunk a semmi rácsához koccan

kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség

süketen kongja ideges csendjét,

s ebből a csendből,

ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,

magát veszejtő, meg nem bocsátó,

el nem eresztő, eszelős

fojtott kényszerűség,

vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,

emberi szóval nevezhetetlen,

amitől félsz és amitől félek,

amiért élsz és amiért élek.

Makay Ida: Mit jelent nekem ez a nyelv?

Mit jelent nekem a csontom, a zsigereim, az idegpályáim, a vérem, az agyam? Csak annyit: vagyok. És a legtöbbet: vagyok. A magától értetődő, a mindennapi csodát. A természetes varázslatot, amit másodpercenként átélek, és alig gondolok rá. Hiszen nyilvánvaló. Ugyanez a viszonyom anyanyelvemmel is. Magyarul beszélek, és ez csak annyit jelent: magyarul vagyok. Magyarul beszélek, és ez jelenti számomra a szellemi lét egyetlen lehetséges formáját. Mert véletlen és esetleges, hogy éppen ebben a hazában születtem, hogy magyarul nyílt meg előttem a világ.
„De mert így lett, hát törvénnyé meredt,
ahogy az anyag szeszélyeiből
formává forr a pontos oktaéder"
– írtam egy régi versemben, bár más összefüggésre utalva. Itt is érvényes. Mert törvény, hogy magyarul halljak és szóljak. Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.

Ez a nyelv adja nekem a verset. Kíméletlen ellenfelem: küzdelem nélkül nem ajándékozza egy parányát sem.
Legigazibb társam: általa lesz testté az ige, verssé a gondolat és a vágy.

Ezen a nyelven hívom a szerelmet.
Ezen a nyelven szólítom a halált.
Ezen a nyelven hallgat majd felettem a csönd.