Volt egyszer egy kisfiú, akinek a szülei a Jeges-tenger
egyik szigetén éltek. Sem az anyja, sem az apja nem szólalt meg soha igazán.
Előre megfogalmazott mondataik voltak, melyeket mindig a megfelelő pillanatban
használtak. Ha tél volt, azt mondták, tél van, esetleg: hull a hó. Ha nyár
jött, azt mondták, nyár van, esetleg: nagy a hőség.
Voltak aztán más mondataik, ezeket a szemmel láthatólag
rossz dolgokra használták, és jót csináltak belőlük általuk. Ha veszekedtek,
így szóltak: nincs semmi baj. Ha a kisfiú haragudott az apjára, így: mégiscsak
az apád. Ha az anyjára haragudott, azzal vigasztalták: ilyen ő.
A kisfiú mintha nem is az ő gyermekük lett volna. Mindenre kíváncsi volt, mindent szeretett volna megtudni, meghatározni. Nem értette, hogy lehet letagadni a valóságot. Egyszer aztán azzal jött haza télen, hogy nagy a hőség. Anyja és apja egymásra néztek, majd hirtelen közös erővel elagyabugyálták. Ütötték-rúgták, ahol érték, és a végén azt mondták: ez a mi fiunk. Annyi megvetés, annyi meg nem értés volt a szavukban és a szemükben, hogy a kisfiú már dacból is megismételte: nagy a hőség. Erre anyja és apja legyintettek, és mindketten a dolguk után láttak.
A kisfiú egyedül bolyongott a hómezőkön. Egy nap találkozott a hómókussal. A mókus azt mondta neki: hull a hó a szívedben. A kisfiú azt válaszolta: nekem nincs szívem. A mókus megrázta a farkincáját, és kijelentette: szíve mindenkinek van, akkor is, ha nem beszél róla.
Ezentúl minden nap találkoztak. A kisfiú nyugodt szívvel mondhatott bármit, a mókus igazi választ adott. Otthon már nem mondott semmit, de nem is vitatkozott a szüleivel. Aki némaságot, vagy ami még rosszabb, elhallgatást fogad, azzal nincs mit beszélni, beszélgetni pedig éppenséggel lehetetlen.
Telt-múlt az idő, a kisfiúból nagyfiú lett. Egy szép napon, amikor ismét hullt a hó, megkérdezte a mókustól, meglátogatja-e a wigwamjában, mert hamarosan lesz neki olyan. A mókus azt felelte, amíg csak él.
A kisfiú, aki nagyfiú lett, de még mindig kisfiúnak érezte magát, felépítette a wigwamját. Anyja és apja meglátogatták olykor, de bármit is mondtak, a kisfiú mindig ellentmondott nekik, közben remegve várta a pillanatot, hogy ellentmondjanak neki, mert akkor kiderült volna, hogy valamennyire mégiscsak látják az igazságot. Ők azonban soha nem mondtak neki ellent, később már nem is látogatták egyáltalán.
Egy nap a kisfiú megkérdezte a hómókustól, minek van a szív. A mókus elgondolkodott, aztán azt válaszolta, azért, hogy helye legyen az igazságnak, bármennyire nincs is rá vevő. A kisfiú megrázta a fejét, és azt felelte, azért van, hogy az ember belenézzen, és meglássa az igazságot. A mókus mosolygott, aztán azt mondta, ezért is, igen.
Megint teltek-múltak az esztendők, sok rövid nyár elmúlt, a kisfiúból öregember lett, a mókus farka teljesen elfehéredett. Menjünk, mondta egy szép nap a kisfiú. A mókus bólintott. Ideje volt.
A kisfiú mintha nem is az ő gyermekük lett volna. Mindenre kíváncsi volt, mindent szeretett volna megtudni, meghatározni. Nem értette, hogy lehet letagadni a valóságot. Egyszer aztán azzal jött haza télen, hogy nagy a hőség. Anyja és apja egymásra néztek, majd hirtelen közös erővel elagyabugyálták. Ütötték-rúgták, ahol érték, és a végén azt mondták: ez a mi fiunk. Annyi megvetés, annyi meg nem értés volt a szavukban és a szemükben, hogy a kisfiú már dacból is megismételte: nagy a hőség. Erre anyja és apja legyintettek, és mindketten a dolguk után láttak.
A kisfiú egyedül bolyongott a hómezőkön. Egy nap találkozott a hómókussal. A mókus azt mondta neki: hull a hó a szívedben. A kisfiú azt válaszolta: nekem nincs szívem. A mókus megrázta a farkincáját, és kijelentette: szíve mindenkinek van, akkor is, ha nem beszél róla.
Ezentúl minden nap találkoztak. A kisfiú nyugodt szívvel mondhatott bármit, a mókus igazi választ adott. Otthon már nem mondott semmit, de nem is vitatkozott a szüleivel. Aki némaságot, vagy ami még rosszabb, elhallgatást fogad, azzal nincs mit beszélni, beszélgetni pedig éppenséggel lehetetlen.
Telt-múlt az idő, a kisfiúból nagyfiú lett. Egy szép napon, amikor ismét hullt a hó, megkérdezte a mókustól, meglátogatja-e a wigwamjában, mert hamarosan lesz neki olyan. A mókus azt felelte, amíg csak él.
A kisfiú, aki nagyfiú lett, de még mindig kisfiúnak érezte magát, felépítette a wigwamját. Anyja és apja meglátogatták olykor, de bármit is mondtak, a kisfiú mindig ellentmondott nekik, közben remegve várta a pillanatot, hogy ellentmondjanak neki, mert akkor kiderült volna, hogy valamennyire mégiscsak látják az igazságot. Ők azonban soha nem mondtak neki ellent, később már nem is látogatták egyáltalán.
Egy nap a kisfiú megkérdezte a hómókustól, minek van a szív. A mókus elgondolkodott, aztán azt válaszolta, azért, hogy helye legyen az igazságnak, bármennyire nincs is rá vevő. A kisfiú megrázta a fejét, és azt felelte, azért van, hogy az ember belenézzen, és meglássa az igazságot. A mókus mosolygott, aztán azt mondta, ezért is, igen.
Megint teltek-múltak az esztendők, sok rövid nyár elmúlt, a kisfiúból öregember lett, a mókus farka teljesen elfehéredett. Menjünk, mondta egy szép nap a kisfiú. A mókus bólintott. Ideje volt.
