Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől

A mult időnek bölcsei
Századokon keresztül
Örök-mozgót követeltek
A véges emberésztül:
Az új kor bölcsesége, mely
Amazokat neveti,
Az örök béke, nyugalom -
Vessző-lovát kergeti.

Nagy gondolat! képzelni is
Dicső, fenséges eszme!
Az embernem, mint egy család,
Szeretettől övezve,
Testvériségben, mint talán
Kain előtt élhetett;
- Az Irás, hol jegyezni kezd,
Jegyez csak gyűlöletet.

Mikép egy isten-atyja van
Az égben e családnak,
Kit (a művelteken kivűl)
Minden népek imádnak:
Úgy lenne földön józan ész
Az egy közös hatalom,
Törvény, igazság... akitől
Jő büntetés, jutalom.

Hogy vér a vért ne ontaná
Hiú bálványi végett;
Boszulni sértett áljogát,
Vagy nemzet-büszkeséget;
Hogy fajra fajt ne költene
Az ápolt népgyülölség
S nemzet ne kísérné tapssal
Más nemzet sírbadöltét.

Hogy a virág és a gyümölcs,
Mit a jó föld hoz ingyen,
Soha ne lenne had miatt
Feldúlva téreinken:
S a vérvonalt, hol lengtenek
Hazug hir-név zászlói,
Ne kisérnék az éhhalál
Sötét szárnyú hollói.

Hogy ne siratná az anya
Élő fiát halottúl:
Ne retteghetne a jegyes
A mátkai napoktúl;
Ne venné fel a kora gyászt
Kicsiny árvákkal, árván,
A nő, ki nem virraszta még
Férje halálos ágyán.

Hogy az utódok sírjait
Ne számlálná meg a vén,
Hazája vagy idegen föld
Vidékeit nevezvén;
S ne nézne könnyező szemmel
A kéklő messzeségbe,
Keresve, kérdve hasztalan:
Ki fogja már szemét be?

Hogy a késő Emlékezet,
Mikép gyermek-korára,
Álom gyanánt eszmélne csak
A rég eltűnt csatákra;
És lenne béke, oly örök,
Mint isten szellemében;
Megkezdve itt, - állandóul
Folytatva majd az égben.

Hiú szándék! vesztett erő
Ily küzdelemre szállni,
Megáradott nemes lelkek
Sziklába vert hullámi!
A megkövült gonoszságból
Melynek tövén kihaltok,
Nem érdemes, ha mit talán
Századokig lenyaltok.

Mióta és míg a világ,
Nem volt-e, nem leend-e
Erős, ki nyomni mindig kész,
S ki elnyomassék, gyenge?
Amazt mikép mérséklitek
Hogy enyhe légyen lánca?
Mikép ezt, hogy nagyon sulyos
Békóit meg ne rázza?

Avagy ki fékezendi meg
Az ember szenvedélyét,
Midőn iszappal hányja fel
Háborgó lelke mélyét?
Midőn az Ész, a Bölcseség,
Megbántva, meggyalázva,
Mint a hajdan profétái,
Vonul remeteházba?

Nem lophat-é megint egy új
Prometheusz égi lángot,
Kinek fénylő szövétneke
Felgyujtsa e világot...?
Nem lehet-é ismét egy új
Népáradás e földön?
Nézzétek a történetet!
S mondjátok, képzelődöm.

Óh, a világ története
Szomoru egy tanulmány!
Mint buborék tünik fel ott
Nép, nép után kimulván;
Jaj annak, mely már tündökölt!
Annak közelg halála,
Elsímul a víz tükre és
Új hab tolul reája.

Isten egészbe' működik
Egészre fordít gondot;
Midőn egy nép - mint a kovász -
Megérett és... megromlott,
Midőn satnyulva testben és
Lélekben túlmüvelve,
Békét ohajt a gyáva test,
Az elcsigázott elme;

Midőn a renyhe társaság
Büzhödt állóvizében
Új bűnök milliárdjai
Vannak keletkezőben;
Midőn a munka és vagyon
Egymástól messzi esnek,
És a tökélyre vitt csalást
Mondhatni rendszeresnek;

Midőn eltűnve a szerény
Családiság zamatja,
A nő erényét... s ami több,
A férj nejét eladja;
Midőn apát öl a fiú,
Rokont öl a rokonság,
S mérsékli bűne tudatát
A kétes vér-azonság;

Midőn a gazdag megkövül
És a szegény elfásul...
Egyszóval a polgárodás
Fordul reánk csapásul:
Akkor elétör egy vad nép
Szilaj vére s erénye
És elborit, mint a tenger
Hullámi, vagy fövénye. -

Hagyjátok a meddő vitát!
Bölcs Isten az, ki rendel;
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.


(1850 szept.)

Örkény István - Egypercesek: AHASVÉRUS

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol neki.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Szabó T. Anna (emlékezés Szabó T. Attilára)

Szolgálni kell. Embert, hazát.
Soha nem urat, rendszert, elvet.
A tényeket menteni át,
búvárolni a mentett nyelvet.

Ereje: könyvek néma hangja.
Szűk szobából tág égre látott,
és lassan, szót a szóra rakva,
felépített egy tág világot.

Gyermek voltam, ámulva néztem,
az ajtajában csendben álltam,
sóvárogtam és kicsit féltem,
még nem értettem, de csodáltam.

Öreg királynak láttam mindig,
robosztus, puritán királynak.
Most látom csak, hogy vállán mit vitt,
s hogy ez az édes teher fájhat.

Ahogyan Kristóf hordja Krisztust:
terhe és terve sose könnyebb.
Ki viheti át mind, amit tud?
Az Igét hordta, nem a könyvet.

Rásúlyosult a vállalása,
de vitte, vitte, egyre vitte,
és nem azért, hogy bárki lássa,
hanem mert bátor volt a hitre.

Bátor, ki benti hangra hallgat,
és ezt szolgálja húsa, csontja:
aki erőt kér, nem hatalmat,
a mélységből is újramondja.