Áprily Lajos: Őszi monológ

Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.
"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"
s lecsapnának nagyívü körrel.
Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.
S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

M. Rácz Dóra: Olyan apró

Olyan aprónak tűnök.
Aprók a szemeim. Apró az arcom.
Most születek. Most alszom.
Makacsul ragaszkodik a két most egymáshoz.
Most megáld magammal az élet. Most megátkoz.

Olyan apró voltam.
Most állok lábra először. Most mondtam ki az első szavam.
Most gáncsoltak el az udvaron. Most beárulnám, de azt mondták, hagyjam.
Most írom az első házimat. Most kapok ki először, hogy nincs meg.
Most nagy akarok lenni. Most a kert végéből ások elő egy olcsó kincset.
Most lettek először barátaim. Most hagytak először magamra.
Most vagyok függő. Most vagyok független. Most vagyok az áramütés. Most vagyok a szívkamra.
Most zavarok. Most zavarnak.
Most időt hagyok a majdnak.

Olyan apró vagyok.
Két most között produkálom magam.
Most versenyautó vagyok. Most dodzsem.
Most örökké fennmaradok. Most lenn.
Most élek. Most nem.
Most világítok. Most megvilágítanak.
Most én alakítom a holnapom. Most ő engem farag.
Most írok. Most sírok. Most összegyűröm.
Most kitüntetnek. Most meggyónom minden bűnöm.
Most felnövök. Most összemegyek.
Most kigömbölyödöm. Most jön a gyerek.
Most megy a gyerek. Most véget ér az álom.
Most rettegek tőle. Most alig várom.

Olyan apró leszek.
Most mazsola vagyok. Most egy mag.
Most vigyáznak rám. Most elhagynak.
Most szőke vagyok. Most fehér.
Most nem bánt az idő. Most elér.
Most elfelejtenek. Most eszükbe jutok.
Most nyitva van a szemem. Most örökre csukott.
Most vesztettem el egy pillanatot. És most még egyet.
Most épp a pillanat nem hagyja, hogy fékezzek.
Most hajtok a majd felé. De a majd is csak egy most.
Most bepiszkítom magam, de a holnap tisztára mos.
Most elbújtak a pillanatok. Most megnőttek a napok.
Most összemegyek én.
Olyan apró vagyok.

https://mraczdora.blogspot.ro/2017/06/olyan-apro.html