Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Lackfi János: Beszélgetéseink

Végtelenbe nyúló beszélgetéseink
hányszor változtatták át a mindennapok
őrlő, taposómalom-idejét
valami különös, gravitációból
kiszakadt közeggé, libegtünk,
világűrbe kilőtt űrhajósok,
ágyban, asztalnál, sétálva földúton,
erdei tisztásra terített pokrócon,
bámulva éjszakába, révedve hajnalba,
borult égboltra, hóesésbe, jégbe,
oltalmat keresve tűző napsütés elől,
de még inkább túl mindezeken,
tekintve mélyebbre, magasabbra,
mintha egy műugró produkcióját
ismételné szüntelenül a tévé,
magasból le a mélybe,
mélyből fel a magasba,
még nézni is szédülés,
így zuhantunk oda és vissza,
gyerekkorunk terébe,
így hasítottuk az évtizedeket előrefelé,
saját halálunk pillanatáig,
így másztuk meg tériszonyos szívvel
mások lelki meredélyeit,
aknák robbantak, gránát csapott be,
géppisztolysorozatok verték fel a port
köröttünk, gyerekek születtek, párok
mentek tönkre, más párok találtak
egymásra, tekintetek kerülték el egymást,
fiaikat nyomorító szülők,
szüleik ellen támadó fiúk,
egymással szakadatlan
gladiátorharcot folytató szülők,
erélytelen szülők, semmi kis örökségen
hajba kapó rokonság, visszasajgó szeretetlenségek,
el nem hangzott dicséretek, sírba vitt titkok,
emberek megkövült szavakkal dobálták egymást,
katedrálisok emelkedtek megkövült
bűnbánatból, fogatlan kukoricacső-vigyorral
röhögött a Sátán, mi pedig beszéltünk tovább,
és ami előbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő
folyamából, hirtelen különös fényt kapott,
felparázslott, minket egybefűző valósággá vált,
mintha csak modern nyakláncot fűznénk
roncsautókból, elrejtett naplókból, protézisekből,
levendulakoszorúkból, halál után előkerült
levélcsomókból, kincset érő antik komódból,
ujj-koptatta rózsafüzérekből, röntgenleletekből,
évtizedes, beszáradt lekvárokból, zsidócsillagokból,
belevarrt vagyonnal együtt vízbe hajított plüssnyusziból,
élőláncot fűztünk mindabból, amit örökségként
hoztunk, ami nap nap után megtörtént velünk,
ami a Teremtő terve szerint stációként
magasodott utunkon, összetart minket mindaz,
ami szét is robbanthatná mindennél erősebb
szövetségünket, beszélünk, ülünk a beszédfolyam
partján, sírunk, nevetünk, és kialvatlanok vagyunk
a beszédtől, ha összekötnénk minden egyes
beszélgetést, vajon hány napig, hány hétig tartana
egyfolytában, és mennyi időt töltenének ki
az elmaradt beszélgetések, a csöndbe fulladt,
valami miatt végleg elnapolt szóáramlások,
lesz-e hely még mindazt kibeszélni, ami
bennünk és körülöttünk, lesz-e hely és idő?

Heltai Jenő: A jó testvérek

Uci, nyuci, anyucinak
Van két kicsi lánya:
Egyik lánya Ilike,
Másik lánya Lilike…
Csípje meg a kánya!

Este, hogy az ebédlőben
Hatot üt az óra,
Betekint a két kis lányhoz
Uci, nyuci, pici, puci,
Anyuci egy szóra.
Csak rájuk néz, s mind a kettő
Tudja, mit jelent ez,
Mert Ilike és Lilike
Jó és engedelmes.

Ott, ahol a gyerekszoba
Legsűrűbb homálya,
Hat órakor mind a kettőt
Két kis csipi-csupi csupor,
Két kicsi trón várja.
Két kicsi trón porcellánbul,
Egymás közelében,
S kéz a kézben, Ili, Lili
Elfoglalja szépen.

Addig ül ott igyekezve,
Hévvel mind a kettő,
Míg nem marad Ili, Lili
Törekvése meddő:
Míg a nemes ambíciót
Siker koronázza,
S a szorgalom gyümölcsével
Ékes a két váza.

Hanem addig Ili, Lili
Megmoccanni sem mer,
Ellenőrzi az eredményt
Anyjuk vizsga szemmel.
Bábujukat csakis akkor
Adja vissza nékik,
Amikor az éma, léma,
Pribli-prubli nagy probléma
Meg van oldva végig.

Hát egy este – szomorú est! –
Úgy hat óra tájba
Ül Ilike, ül Lilike,
Ül, de mindhiába.
Nézik egymást szomorúan,
S nem tehetnek róla:
Egyiknek sincs semmi, semmi
Ici-pici, inspirici,
Inspirációja.

Bárhogy lángolt bennük a szent
Kötelességérzet,
Hajh, az estén ellenük volt
A kegyetlen Végzet.
Eltelik egy jó félóra,
Eltelik egy másik,
S a két kislány vállalata
Sehogyse virágzik!

Egyszer csak az Ili arcát
Boldogság önté el:
„Éka, béka, heüréka!”
Mondogatja kéjjel.
Ám Lilike tovább is csak
Szomorúan, némán,
Hasztalanul töri szöszke
Ejecskéjét, fejecskéjét
A nehéz problémán.

„Jó tenéked!” – szól sóhajtva,
És a hangja reszket –
„Azt, amit én el se kezdtem,
Te már befejezted.
Te mehetsz már, oh te boldog,
Két perc múlva játszol,
Engem sorsom mindörökre
E sziklához láncol…”

Ekkor Ili kis szívében
Nagy szánalom ébred:
„Ne félj, Lili, míg engem látsz,
Szerető testvéred!
Míg nekem van, neked is lesz!”
S könnyel a szemében
Az eredményt Lilikével
Megfelezi szépen.

A testvéri szeretetnek
E példája vonzó.
Azért tehát, hogyha egyik
Testvértekről van szó,
Akármikor, akármiben
Szüksége van rátok:
Egymást, kedves olvasóim,
Csirbe, csorba, csurba, csarba,
Cserbe ne hagyjátok!

Radnóti Miklós: A „Meredek út” egyik példányára

Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
Č - Č - Č - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.

S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.