Látod, már megint ezt csinálod. Írsz. Leírod, hogy el ne felejtsd, hogy el ne felejtsék, hogy el ne felejtsenek. Leírod, mert meg akarod ragadni a pillanatot: szavakba öntöd, betűkbe szövöd, majd felhajítod egy roskadozó polc legtetejére, és csodálod, hogy messziről milyen szép. Csak ne kerüljenek túl közel hozzá – és legfőképp hozzád. Azt nem szabad.
Sokat beszélsz, hogy ne tűnjön fel, mennyi mindent hallgatsz el. Sokat jártatod a szád, hogy ne tűnjön fel, te magad mióta álldogálsz egy helyben. Mindig ugyanott, mindig ugyanúgy, mindig ugyanabban a veremben. Ugyanazok a csöbrök és vödrök. Alkalomadtán kinézel, csapsz egy gyors kört komfortos vermed körül, majd miután véget ért a kényszerszagú világjárás, egyből vissza is költözöl oda, ahol azt hiszed, kényelmesebb.
Azt akarod, hogy megismerjenek – így kárpótolnád azokat, akik elfelejtettek? Így kárpótolnád az osztálytársakat, akik már nem köszönnek, a tanárokat, akik már nem ismernek meg, csak ha elhadarod azt a tekervényes tragikomédiát, ami másodállásban a neved, és akkor már tudni fogják (azt nem, hogy ki vagy, csak azt, mennyit bajlódtak a neveddel, amikor fel kellett róni valamelyik semmitmondó oklevélre).
Azt akarod, hogy többnek lássanak, mint ami vagy, mert eddig kevesebbnek láttak. Azt akarod, hogy spontán légy, így hátha visszakapod az elveszett leheteket. Mindenre igent mondasz, mert nem bírod elviselni, ha visszautasítanak. Aztán mindenkit elutasítasz legalább egyszer, mert téged többször is elutasított ugyanaz a személy. Azt hazudod, hogy szereted az egyedüllétet, mert sokáig nem volt más választásod. Mindig hazudsz. És talán csak most mondasz igazán igazat.
Azt akarod, hogy lássék: háborúba indulsz. Hadat üzensz a világnak, mert még önmagaddal nem ástátok el a csatabárdot. Mindig magadra kened a világ tévedéseit. Nehezen nyitod fel harci páncélodat mások előtt, mert már túl sok feszítővasat döftek a vértezet legparányibb réseibe is. Bizonytalan svábbogárként sétálgatsz fel-alá a fehér falon, és csak várod, mikor ütnek agyon egy strandpapuccsal. Akkor majd nyomot hagysz valahol. Addig, amíg le nem mosnak.
Valami mégis életben tart, és a körülményekhez képest meglehetősen eredményes munkát végez. Makacsul ragaszkodsz az elveidhez. Valamiben hiszel, akármi is lenne az: a még ki nem tűzött célod, a gyógyíthatatlan tenni akarásod, a kicsi naiv ars poeticád, a tegnapelőttből összekovácsolt holnapután reménye.
Két véglet vívja örökmozgékony csatáját benned. Rettegsz a jövődtől, mert nem tudod megszelídíteni, miközben alig várod, hogy végre elkezdődjön. Szereted az irányításod alá hajtani a téged körülvevő világ minden egyes rezdülését, aztán mégis elvárod, hogy meglepjen. Nehéz téged meglepni, és amikor mégis sikerül, annyira meglepődsz, hogy egyenesen traumaként ér, ha valamit nem látsz előre.
Már egész jól beszéled a gépek nyelvét, a konkrétumok kódjátszmáját, mégis szereted a megmagyarázhatatlant, az elképzelhetetlent, a leírhatatlant. Aztán megpróbálod leírni. A leírhatatlant, azt. Hát mi mást lenne érdemes? Még mindig próbálkozol, és valószínűleg életed végéig próbálkozni fogsz. Újra és újra. Sosem teljesen új a legfrissebb „újra”, de sosem ugyanaz, mint ami eddig volt. Hasonlít rád. Minden nap ugyanaz vagy, mégis minden nap valamiben más. Mindig elfogysz és gyarapodsz. Mindennap meghalsz és újjászületsz, mint egy kelekótya főnixmadár. Minden nap tanulsz és felejtesz. Csak ha végre tudnád, mit kellene megtanulnod és mit kellene elfelejtened…
Akkor ébrednél igazán tudatára mindannak, ami valaha forradozó fejecskédbe fészkelt. De mire sikeresen feltérképeznéd mindezeket, már kezdheted is az elejétől. Ez a csodálatos benne, bármennyire macerás munkának is mutatkozna. Minden ugyanaz, mégis valamiben más. Újra és újra. És újra. És újra. És újra.
(Látod, már megint ezt csinálod. Újraolvasod, amit leírsz.)
----------------------------------------------------------------------------------
[több is van még ebből a jóságból, itt: https://mraczdora.blogspot.ro]
