Kis kilencvenéves aktuálpolitika

„Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. (...) Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« – Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist. Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.”

Stumpf Benedek András: Barbárok

Barbárok
(Új hódítókra várva)
           I.
A vasfüggönyt centire eladtuk,
Az ország kapuit kitárta.
Lakója mind főhajtva hallgat,
Új hódítókra várva.

Béke lesz itt, s nemcsak parancsra!
Már nem kell a keleti bástya;
S nem kell a nép, a balga,
Mely sírját önmagának ásta.

Itt már nem épül katedrális,
Róma nem küld koronát.
Lejárt az ezeréves bérlet,
S visszaigénylik Pannóniát.

S ha jön új raj, másfajta nép,
Vize már nem, de földje lesz elég,
Hisz önként átadja helyét
E sorsverte töredék.

          II.

Nincs már mit adnunk adóba,
Nem kell az üres hodály,
Hisz így is övék a fél Fasor,
És övék Bartók, és övék Kodály.

Nem kell a magyar ipar sem!
Olcsóbb a gőgös Paris-ba.
A digitális nyereg,
S az albinó paripa.

Induljunk inkább végső rohamra,
Mutassuk meg, még vagyunk,
Félszemével nem Dómot csodál majd
Jó Sütő hadnagyunk.

Előre hát az Óceánig!
Valahol Vizcayanál vár
Végső nyughelyünk,
A mór-magyar álomhatár.

          III.

Vagy menjünk vissza Napkeletre?!
Lassan úgyis besárgulunk -
Ujguriában szemlét tart felettünk
Vontszemű, bölcs Hadurunk.

Tál rizs, csésze tea,
Az embert ott is etetik.(Csak itt már az első
Gyereket is büntetik!

Túlnépesedtek az Indiák,
És éheznek Szomáliában.
Bölcs bankárok döntik el,
Ki szüljön Pannóniában!)


Sokunkat hazánk elhagyott,
S vendégünk csak a Duna -
Miránk már vár a Tien-san,
A kihalt népek rezervátuma.




[Mivel ezt a verset én legelőször a kárpátaljai Credo megzenésítésében hallottam, olvasása közben óhatatlanul az a – szerintem egészen jól elkapott – dallam zümmög a fejemben. Sajnos jó minőségű hangfelvételt nem találtam a számról – nálunk otthon bármikor meghallgatható stúdióminőségben is –, de egy koncertfelvétel meghallgatható itt, maga a dal 1:18 körül indul]