Hány lehetőség. Hány álmatlan óra:
elképzelni, hogy hol lesz majd az ágy,
melyik szobában dolgozunk, melyikben
alszik a gyermek, milyen függönyök,
milyen színű fal, hol fér el a polc,
az íróasztal, milyen lesz a kád,
kell-e falat mozgatni, és hol áll
a mosógép, a porszívó, a létra,
vannak-e kuckók, zugok, pucikok,
van-e közös tér, futkosni való,
és a konyhába besüt-e a nap,
és elfér-e a szép nagy kerek asztal?
Pesthidegkúton öreg almafa
hullatta érett almáit az útra,
a lengő gömbök felett a magasban
páncélos varjak úsztak, ragyogott
az őszi ég. Háromszor jártunk náluk,
körpanoráma, lift nincs, negyedik.
Rákosszentmihály szélén óriás
diófa várt, a kikötött kutya
ferde szája – „amikor kicsi volt,
beugrott a Ford kereke alá,
eltört az álla” – félvigyorra állt.
Egy halott asszony nyüszített a házban,
és dohszag volt, de dőlt a napsütés.
A Wekerlén fakorlát, kicsi kert,
copfos kislányka, óriási fák,
de éreztem, ahogy a ferde fal
a tetőtérben nekem préselődik.
Jártam Pestimrén is, vesszőfutás
gyerekkocsival a sok kutya közt,
falusi utca, icipici ház,
de megmutatták a tisztaszobát is:
csupa ciráda, fehér és arany
szekrénysor, dzsungelmintás szőnyegek.
És Csillaghegy, és a Római-part:
felkapaszkodtam (tetőteret ígértek)
a sötét padlásgerendák közé,
és galambpiszkot találtam, és kormot,
kupacba hordott régi szemetet.
A rakparton egy lepattant lakásból
a Dunára s a Gellérthegyre látni:
a zöld víz felett nézhetném, ahogy
az öngyilkosok felmásznak a hídra.
Ukrán munkások laktak a szobában
műanyag poharak, alsógatyák,
aktposzterek között, tizenhatan,
szétzuhanyozták esténként az osztrák,
kerekesszékes tulajdonos
másfél lépésnyi fürdőszobáját.
A BAH-csomópontnál gyerekszagú
szobák, az ágyak helye még a padlón,
körbevezetnek az üres lakásban:
tizennégy év hűlt fészekmelege.
A társasház kertjében kis medence:
üresen áll a vízöntő leány
kőkorsója. És döng a forgalom.
A múltjuk ez volt. Mennyi, mennyi élet.
És magammá éltem mindegyiket,
mintha lehetne. Lázas izgalom
fogott el minden lehetőség láttán,
apróra berendeztem és belaktam,
órákban éltem át tizenhat évet.
Ma éjjel álmomban egy végtelen ház
termeit jártam, nyikorgó falépcsők
vittek felfele, mindig felfele,
üres és túlzsúfolt szobákon át,
pókhálós régi életek között,
de jövőtlen volt az egész, de múlt volt,
teljesen múlt, és nem volt soha vége:
egyre szűkülő térben nyomakodtam,
és „Berendezem!” gondoltam, és féltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése